Dunc kalandjai Eberswaldeban

Biciklitúra a környéken

2007-04-17T17:49:00.001+02:00

A hétvégén a Horizontével (a cserediákokat összefogó szervezet) biciklitúrát tettünk. Gyönyörű időnk volt végig. Az útvonal Chorin (katedrális)-Brodowin (ökofalu)-Rosinensee (piknik)-Niederfinow (Schiffshebewerk)-EW volt. Tizennégyen vágtunk neki az Anke által és általam szervezett kirándulásnak. Ankéről annyit kell tudni, hogy szintén a főiskolán végzett erdész szakon, de jelenleg a Fachhochschule „PR-osztályán” dolgozik. A múlt héten elfogadtam interjúajánlatát, így a jövő havi Seitenwind-ben (a fősuli újsága) bárki elolvashatja történetemet. A túrán nem haladtunk túl gyorsan, mert rögtön az elején eltévedtek páran, akiket telefonon kellett visszakormányozni a csoporthoz, illetve technikai problémák is adódtak. Két szelep mondta fel útközben a szolgálatot, köztük természetesen az enyém is, illetve Błażej egyik pedálja egyszerűen kiesett a helyéről. Szerencsére mindent meg tudtunk javítani, illetve javíttatni. Aztán egy jó hangulatú piknikezést tartottunk a csodálatos Rosinensee (Mazsola-tó- Mazsa) partján. Az egész nap nagyon jól telt, szerencsére a hivatalos nyelv ezúttal is a német lett. Nagyon jófej emberek alkotják a törzsgárdát, iszonyat sokat lehet velük poénkodni, és abszolút vevők minden típusú poénra. A túra végén kettévált a kis csapat, mivel páran siettek vissza EW-ba, mi azonban még megittunk egy sört Niederfinowban.

2007-04-17T17:45:00.000+02:00

Kis csapatunk Chorinban
Anke és a tetőablak
Kloster Chorin (részlet)

2007-04-17T17:38:00.000+02:00

Anke magába mélyed
Piknik I.
Piknik II.
Kilátás a Schiffshebewerkről az Oder-Havel Kanalra
Az a bizonyos sör Niederfinowban, szereplők (balról-jobbra): Vanda (és öveg is:) Deutschland), Dan (AUS), Błażej (PL), Alex (D), Christian (D), Anke (D), Sven (D)

Húsvét, kicsit másképp

2007-04-17T17:37:00.000+02:00

Ez volt az első nem Magyarországon töltött húsvétom. Bár a tavalyi már sejtetett valamit, ugyanis tavaly sem voltam igazán otthon, mert akkor voltak nálunk a németek, és pont húsvét hétfőn mentünk le Szegibe. Most egész másként telt az ünnep, de nem mondanám, hogy rosszabbul. Történt ugyanis, hogy Bini hívott el magával és egy barátnéjával, Andreával meglátogatni egy ismerősét Brandenburg észak-nyugati részébe, nem messze Wittenbergétől. Nem összetévesztendő Lutherstadt Wittenberggel! Az ex-angol, jelenleg némettanárom nem igazán értette minek megyek én oda, hiszen Németország egyik legkilátástalanabb helyzetben lévő része, legalábbis szerinte. Szombaton kora reggel indultunk, s vittük magunkal a bringákat is. 11-re voltunk Wittenbergében, ahol a kihalt, mitöbb elnéptelenedett város helyett a tavasznak ünnepét ülő, pezsgő városba csöppentünk, melynek gyönyörűen felújított régi házai rögtön rabul ejtettek. Miután meguntuk az NDK-s úszónők által prezentált divatbemutatót (kb. 3,24 perc), szereztünk magunknak egy bringástérképet, és az Elba mentén nekivágtunk, hogy felkeressük Stefant és családját Bömenzienben. Útközben nem győztünk gyönyörködni a falvakban. Gyöngyörűen rendbentartott Fachwerk házak, szépen ápolt kertekkel, a legelőkön békésen legelésző tehenek. Egyszerűen csodaszép. Ez a legszebb része Németországnak, legalábbis amit eddig láttam. Sokszor megálltunk, nézelődtünk, ettünk, ittunk, így a 20 km-es utat sikerült mintegy 5 óra alatt megtenni, de megérte. A legjobb azonban ezután jött, ugyanis szállásunk nem Stefanék bömenzieni tanyáján volt, hanem egy faluval előbb, Aulosenben. A szállás maga pedig nem más, mint egy fából épített jurta-szerű kis épület. Stefan foglalkozását tekintve cimmermánn, miszerint ács, így meg sem kottyant neki, egy ilyen kis Hüttét „összedobni”. Egyszerűen le voltunk nyűgözve Andreával, Bini pedig örült, hogy mi örülünk, ő ugyanis már ismerte a helyet. A vityillóban se víz, se villany, viszont a helyiség közepén tűztér, természetesen a tető fölötte úgy van kialakítva, hogy a füst eltávozhasson, de az eső ne hulljon be. A berendezést egy ágy, néhány saját kezüleg készített szék, és egy láda alkotta. Az udvaron volt egy pumpálós kút, egy ipari lakókocsi (tele takaróval) és egy pottyantós (színültig „rakva”=> használhatatlan állapotban). Ja, a Hütte flóratatővel rendenkezett… Miután lecuccoltunk, ugyanis sem a kert, sem az épület nem volt bezárva, itt nem szokás lopni, átkerekeztünk Stefánékhoz. Nagy társaság fogadott bennünket, ugyanis hozzá a barátok bármikor jöhetnek, így velünk együtt tizennégyen töltöttük ott a húsvétot. Stefan alaphelyzetben az élettársával Annával és kislányukkal Clarával lakik Bömenzienben, de mint elmondotta az a ritka, ha csak hármasban vannak. Hobbiból kecsketartással is foglalkoznak, melynek még lesz szerepe a későbbiekben. A hangulatot tekintve egy kicsit Fülesd érzésem volt. A falu valamiért hasonló hangulatot árasztott, mert az Isten háta mögött volt, és mégis szép, és rendezett, az emberek pedig kedvesek, Stefan pedig számos tekintetben tiszta Bandi… Szóval az első pillanattól fogva otthon éreztem magam, ami el kell mondjam nagyon jó érzés volt. A legkomolyabb szereplő pedig maga Csámpás Rozi volt: Ute (die Stute), egy igazi ordenáré jelenség. 35 éves, jó 120 kg, büdös, mint az állat, a fogai, mint a gereblye fogai, be nem áll a szája, a témákat közben félpercenként váltogatja, s közben nyomatékosító hatással meg-megrúgja a beszélgetőpartnerét. Megérkeztünkkor épp egy fánkot rágcsált, engem pedig rögtön kiszúrt magának, így értésemre adta, hogy a magyarok a finnekkel rokonok, különben meg a Duna Németország felé eső része az övé, a túloldal pedig a tesójáé, ezen nagyot nyerített, s mivel a fánkot még nem fejezte be, egy jó húsz dekát barátilag rámköpött a kacagás közben. Na ezen már én sem tudtam mást csinálni, csak kínomban röhögni, ami azonban csak olaj volt a tűzre, néhány szaftos poénnal illusztrált képeslapot kerített valahonnan, majd hasonló témájú viccekkel szórakoztatott. Persze elkísért bennünket bevásárolni is, így gyakorlatilag az egész délutánt vele töltöttük, meg kell mondjam remek voltJ. Hál’ Istennek nem kísért vissza Aulosenbe, így az estét már nyugodtan tölthettük. Épp sötétedésre értünk haza, gyorsan tüzet raktunk a szoba közepén, és megvacsoráztunk. Azután pedig igazi tábor hangulat vett erőt rajtunk, és éjszakába nyúlóan énekeltünk hármasban a tűz mellett. Hajnalban azért már elég hűvös volt, mivel a tűz is elhamvadt, és jó hasznát vettük a lakókocsiból zsákmányolt takaróknak. Mire átértünk Stefánékhoz már nagyban készült az ünnepi ebéd. Nevezetesen kemencében sült kecske. Mi a magung részéről a saláta elkészítését vállaltuk, s háziasszonyunk legnagyobb megelégedésére érkezésünk után fél órával már minden készen állt a lakomához. Rettenetesen finom volt minden, a megfelelő hangulatról pedig Ute folyamatos zagyválása gondoskodott. Ebéd után összefogtunk vagy hatan, és a hatalmas halomként tornyosuló szennyes edényeket ripsz-ropsz tisztává varázsoltuk. A szieszta után nagy játékba kezdtünk a gyerekekkel, az égvilágon minden kültéri játékot kipróbáltunk, ööö nem tudom, hogy ők élvezték-e jobban a dolgot, vagy mi „nagyok”… Este pedig megnéztük a falu szélén megrakott Osterfeuert, ami nem más, mint egy hatalmas nagy máglya. Közvetlen mellette volt a homokozó, na uzsgyi bele a gyerekekkel, úgyhogy még másnap is szedegettem a homokot a fülemből! Hazafelé Evelyn végig a nyakamban ült, és palotás alaplépéssel vonultunk végig a falun, közben pedig az előző este tanult dalokat énekelgettük. Miután a gyerekeket hazavittük Stefánékhoz, aprítottunk egy kis tüzifát, és mi is hazafelé vettük az irányt. Már töksötétben értünk haza, de gyorsan megraktuk a mi kis máglyánkat a szoba közepére, és máris volt világításunk. Este az élet nagy kérdéseit vitattuk meg egymással, majd aludni tértünk. Ez azonban nem ment olyan könnyen, mert miután már elvackolódtunk, Andrea egyszer csak megszólalt, hogy Bini, könntest Du das Fenster aufmachen, ich hab echt hardcore gepupst! (Bini, ki tudnád nyitni az ablakot, iszonyatosat púztam!) Na nekem se kellett több, olyan röhögőgörcsöt kaptam, hogy a végén már azt hitték, teljesen meggárgyultam… Másnap reggel kifejezetten hűvös volt, és a szél is erősen fújt, úgyhogy remek érzés volt a jéghideg vízben megmosakodni. Jól bereggeliztünk, majd rendbetettük a hajzlit, és átmentünk elköszönni Bömenzienbe. Búcsúzóul meghívást kaptunk a máj. 19-én tartandó Hoffestre. Ennyit arról, hogy a németek nem vendégszeretőek… Akkora mázlink volt, hogy végig hátszélben tekertünk vissza Wittenbergébe, amely azért a nem olyan szép részét is láttatni engedte nekünk, egész házsorok állnak teljesen üresen. Szerencsére valahogy sikerült elkerülnünk a húsvéti tömeget, és egész kényelmes körülmények közt vonatoztunk vissza szeretett Vadkanerdejénkbe.

Auloseni képek

2007-04-17T17:30:00.000+02:00

Andrea és Bini: merre van az arra?

Fachwerk!!!

Gyönyörűséges!!!
Próbálunk vizet nyerni a kútból
A vityillónk
Ezüst Nyíl és a tüzifa esete

2007-04-17T17:26:00.000+02:00

Háztartási Prométheusz
Bininek nem alkoholtól ilyen piros az orra!
Így már sokkal kellemesebb
Vacsorázunk
A lakoma és résztvevői balról jobbra (most tényleg Amanda!): Csámpás Rozi, Anne, Stefan, Bini, Andrea, a többiek késtek egy cseppet

2007-04-17T17:20:00.000+02:00

Nicholasszal betmeneset és villámmeneset játszunk
A Trabi ülés második élete
Kis vityillónk előtt
De jó nekem
A Die Bahn ingyenes újságja ilyen érdekes

Újabb képek a Spreewaldból

2007-03-27T21:37:00.000+02:00

Pihenni is megálltunk
Most akkor merre van az arra? - avagy mikorérünkmárhovaaa???
A Selbstbedienungsschleussénél
A zsilipben
Szép tájak...

Kirándulás a Spreewaldban

2007-03-27T18:01:00.000+02:00

Fúú! Hát a mostani hétvége is nagyon jól sikerült! A cserediákokkal és az irántunk érdeklődő németekkel voltunk a Spreewaldban. Van ugyanis a főiskolán egy egyesület, amely a külföldi diákokkal hivatott foglalkozni, megkönnyíteni a beilleszkedést sötöbö. Előző félévben nem igazán vettem részt a rendezvényeken (jobban mondva csak a kirándulásokon voltam), mivel nem voltam kiváncsi az angol karattyolásra, ugyanis, mint azt anno említettem rengeteg németül nem tudó cserediák volt itt az előző félévben. Most azonban úgy gondoltam próba-szerencse, megnézzük milyen az idei felhozatal. Hát nem kellett csalódnom. Összesen öten vagyunk Erasmusosok, ami ugyebár nem sok. Ebből hárman (Marie-Finnország, Paulina-Lengyelország, Dunc-Magyarország) előző félévben is itt voltunk, tehát továbbra is világhírű és népszerű a Fachhochschule Eberswalde… Mindenesetre a két új (Dan-Ósztrélija, Błażej-Polska) közül az utóbbi hozzám hasonlóan csak németül hajlandó társalogni, és utóbb kiderült, hogy mindehez még tök jó fej is. Szóval a hétvégét nyolcan (öt német: Maria, Eva, Anne-Katrin, Anke és Alex, illetve három idegenlégiós: Marie, Błażej és én) Lübbenauban (Lübbena, vittünk banántot is Apuka) töltöttük. Marie-ra való tekintettel a vonatút első tíz percében igyekezett mindenki (Błażejen és rajtam kívül) angolul beszélni, de hál Istennek, mikor Berlinben átszálltunk (30 perc utazás) már mindenki németül tárgyalt, így ezt a csatát megnyertük. Szállásunk egy kempingben - ahol már most tíz lakókocsis germán üdült velünk együtt - iszonyat helyes kétágyas kis faházakban volt (igazi kis hajzli, csak az orgonabokor hiányzott). Tényleg két ágy, egy kis asztalka és ennyi. Olyan pici, hogy nem is merték azt kiírni, hogy HÁZirend, inkább a Hüttenordnung kifejezés mellett döntöttek. Na, megérkezésünk után a szomszédos település, Raddusch felé vettük az irányt, ahol egy földvárat akartunk megnézni. Kívülről sikerült is, de azért, hogy a középkori anarchoszindikalista közösségek életét bemutató kiállítást megtekinthessük, fejenként 4,5 Eurót követelt tőlünk a pénzárnál a rozsdás karddal hadonászó ázott tyúk a vizirevüből. Így tehát inkább kint maradtunk, és a helyi tanösvény (ez a szó egyikünknek sem jutott eszébe magyarul Rencivel folytatott legutóbbi telefonbeszélgetésünk során) segítségével visszamentünk az időben 12000 évet. A jelenbe visszatérve a szállás felé vettük az irányt, és nekiláttunk a vacsora elkészítésének. Iszonyatos mennyiségű grilleznivalót hozott magával a csapat, így én is jóllaktam. Természetesen mindenki megtanulta, hogy mit kell mondani koccintáskor Lengyelországban illetve minálunk, így hamar szlogenné vált a mágikus hármas: Prost, na zdravje, egészségedre! Az este egyszerűen gyönyörűen sikerült: tábortűz, gitár, és egyéb hangszerek. Az esetlen tehenészlánymutulya, Anne-Katrin (róla már írtam a múlt féléves rügeni kiruccanás alkalmával) minden zeneszerszámmal tud bánni és rendelkezik, amit csak jegyeznek a hülyehangszerek minisztériumában. A közös zenélés jegyében tehát egymás nyálát nyalogattuk a különböző dorombokról, a bátrabbak kifújták az orrukat az orrsípba, én pedig az alsós énekórákat igyekeztem feleleveníteni egy furulyával a kezemben, de sajnos csak a Süss fel nap első hat hangját sikerült előásnom agyam legmélyéről, így a szó-lá-szó, szó-lá-szó dallammal járultam hozzá a közös muzsikához. Aztán inkább átadtuk a terepet azoknak, akik tényleg értenek a zenéléshez, és Anne-Katrin jóvoltából svéd népdalokat hallgattunk, ő ugyanis Tótdoktornővel ellentétben nem angol, hanem svéd akar lenni. Aztán szépen fogyni kezdett a nép, s végül a legkitartóbb hármas is megadta magát, így fél háromkor Anke, Maria és én is nyugovóra tértünk. Másnap evezés volt a program, és bár tudjátok, hogy Fülesden sem leszek búskomor, ha mondjuk az eső miatt ez a program elmarad, most mégis nagy kedvem volt hozzá. Gyönyörűen sütött a nap és halálosan nyugodt volt még minden, sehol egy turista (ööö rajtunk kívül). Miután megfejtettük a vaktérképnek is gyenge izét, ami a tájékozódást volt hivatott segíteni, nekivágtunk. A kajak mellett döntöttem, mert az kényelmesebbnek tűnt, így Błażejjel lefoglaltuk az egyik lélekvesztőt és kezdetét vette a vizikaland. Hamar kiderült, hogy észveszejtő sebességgel lehet haladni a vizen, ha nem ül hat aranyos kisgyerek a csónak orrában, akik az evezőt csak fékezésre használják.:) Az azért hiányzott, hogy nem csicsergett mellettem senki fejhangon…J A legnagyobb a zsilipelés volt, a Spreewald ugyanis tele van mesterséges csatornákkal, így időnként zsilipelni kell. Két ilyen alkalmatosságon kellett áthaladjunk. Az egyiknél ugyan ki kellett szállni a hajóból, de mindnféle görgők segítségével meg lehetett úszni cipekedés nélkül, sőt a görgőket csúszdaként használva, egész a vidámparkban éreztük magunkat. A másik zsilip még komolyabb volt, ugyanis az volt rá kiírva, hogy Selbstbedienungsschleusse, miszerint önkiszolgáló zsilip. Szépen ott van a használati útmutató, és bárki üzemeltetheti! Mivel a mi hajónk ért oda először, volt alkalmam szemügyre venni egy kicsit jobban, sőt a különböző emeltyűket, tolattyúkat, cönköket és hobákolókat rendeltetésszerűen bestaubolva a tokmányba át is segítettem hajóinkat a műtárgy túlfelére. Jóból is megárt a sok, így négy-öt óra evezés után visszatértünk a bázisra. Mire lecsutakoltuk a hajókat és összepakoltuk a cuccokat, már indulni is kellett a vonathoz. A vonatút is kellemesen telt, az összes poénomat vették, ami azért nagy szó, mert a Harzban ez azért nem egészen így volt, ha megvannak a képek megírom arról is a beszámolót. A Deutsche Bahn persze megédesítette a Berlin-EW vonatutat, hiszen vasárnap lévén rövid vonatot küldött az amúgysem forgalmas vonalra, így a lépcsőn állva, egymás táskájába kapaszkodva fejeztük be a kirándulást, de ez senkit sem zavart már igazán. Iszonyat fáradtan, izomlázzal küzködve, a naptól vörös pofával, vízhólyagokkal teli tenyérrel, de halálosan boldogan tértem nyugovóra.

Spreewaldi képek

2007-03-27T17:59:00.000+02:00

Megérkeztünk a szállásra
A hajzli

2007-03-27T17:54:00.000+02:00

A csapat jobbról balra: Marie, Anke, Alex, Eva, Anne-Katrin, Maria és Błażej
Slawenburg földvára
Közelről
Valahol i.e. 8000 környékén a tanösvényen
Mi is kell még ebbe a salátába?

2007-03-27T17:47:00.000+02:00

Készül a vacsora I.
Készül a vacsora II.
Ejtőzés
Azért estére lehült a levegő
Reggelihez készülődve

Prága

2007-03-23T12:38:00.000+01:00

Szóval a hegyvidéki kiruccanásról egyenesen Berlin-Schönefeld repülőtérre autóztunk, ahová Roland érkezett. Tökéletes volt az időzítés, ugyanis az autópályán pont felettünk szállt el Roland gépe, s pont mikor beléptünk a várócsarnokba, ő akkor lépett ki a tranzitból. A nagy sietségben észre sem vettem, hogy a Dr Csempesz feliratot, mellyel Rolandot vártam, sikerült fordítva tartanom, de a hatás azért így sem maradt el. Már a kocsiban izomlázat kaptam a sok röhögéstől, szegény Jacob nem tudom mit gondolt rólunk, végig magyarul hablatyoltunk, és visítva röhögtünk. Azért annyira nem sokkolhattuk, mert felajánlotta, hogy este menjünk el együtt zabálni. Letettük a cuccainkat Jacobnál, és nyakunkba vettük Berlint, természetesen elsősorban közlekedési szempontból, s ezalá rendelve a főbb látványosságok megtekintését. Este visszatértünk göndör barátomhoz, magunkhoz vettük cuccainkat, és közösen elmentünk vacsorálni. Mondani sem kell, hogy rögtön az elején összejött egy fitimix, mikor Róúland a finom rántotthúsos meleg krumplisalátát kezdte elemezni. Jó hangulatban értünk Eberswaldéba, ahol kis beszélgetés után igen fáradtan, de annál boldogabban tértünk nyugovóra. Másnap indultunk a városok városába, Prágába. Jól bereggeliztünk, majd a Hauptbahnhofon megkávéztunk. A vonaton az első pillanatban összebarátkoztunk a szemben ülő lánnyal, aki röhögőgörcsöt kapott a Roland által az asztalkára varázsolt kajahalom (szendvicsek, sütik, kekszek, üdítők, sós ringli babbal…) láttán. Az út hamar eltelt, s már kezdett körvonalazódni, hogy egykori nagysikerű dévidettembóró-stílusban készített sorozatunk megújul, és Prágát már a Zaftos poénok, ordenáré történetek című műsor keretein belül mutatjuk be a kedves nézőknek. Ilyen hangulatban érkeztünk meg a Holešovicére, ahol Zümiék kis csapata egy Roland&Dr Kotász felirattal várt bennünket. Ők ugyanis már pár napja Prágában voltak, és most a nagy találkozásra vártak. Zümi, barátnője Zsófi és Zsófi szülei alkották a csapatot. Mielőtt azonban kezdetét vette volna az igazi prágai eszem-iszom, mi még elfoglaltuk a szállást, a már jól ismert Holešovice-Chodov-Volha útvonalat újra bejárva. Az esti programot az újramegalakulás után természetesen az ordenárézabálás, illetve számos kocsma felkeresése, és mindenek előtt a sör jelentette. Hazatérőben azért még beugrottunk söré’ a szokásos éjjelnappaliba az I.P.Pavlován, nehogy a hosszú úton szomjasak maradjunk. A másnap délelőttöt meglepő módon villamosozással töltöttük, és igyekeztünk felkutatni az Indóházban bemutatott alacsonypadlósított T3-ast. Épp a braníki végállomás krimójában ürítgettük poharunkat, amikor Zümiéktől érkezett egy sms, miszerint ők a tömegközlekedési múzeumban vannak, és ott van régi jó ismerősünk, a felvidéki származású exvillamosvezető: Gábor. Fel is kerekedtünk hát, és a Výton-Národní divadlo-Hradčanska útvonalon elmentünk a múzeumba, amit Gábor rögtön ki is nyittatott nekünk. Miután megtekintettük a kiállítást, és ismét benéztünk a kulisszák mögé a műhelybe, megebédeltünk, majd Gáborral kiegészülve vágtunk neki az estének. Eszem-iszom volt ám a javából! (Volt sültoldalas is, Apuka). A mintegy négyszáz kilónyi kaját ledolgozandó, a búcsúzás után (Zümiék sajnos már nem kaptak helyet a Volha koliban, így ők másutt laktak) Rolmával még átsétáltunk a vyšehradi völgyhídon, majd szépen hazametróztunk. Az utolsó délelőtt ismét villamosozással telt, s méltó befejezésképp megcsíptük az alacsonypadlósat is. Sajnos a budapesti delegációnak korán haza kellett indulnia, így egy óra körül el kellett búcsúzzunk egymástól. Ezt megkönnyítendő Zümi ellátott némi házifőzésű pálinkával, de így is szomorú szívvel integettem az egyre távolodó kocsinak. Gyönyörű volt ez a pár nap, mindent köszönök Nektek! Rolma, áprilisban otthon folytatjuk a Zaftos poénok, ordenáré történetek forgatását, és még az is lehet, hogy motorkával elmegyünk Miskolctapolcára! :) Mivel volt még pár óra a berlini vonat indulásáig, egyedül villamosoztam tovább, s közben betértem ebédelni a Na růžkuba, ahol nyáron a sörszlalomot abbahagytuk. Épp gulyás volt a napi menü, öt knédlivel. J Aztán szépen lassan visszatértem a Hlavní nádražíra, és kezdetét vette a visszaút, hajnali fél kettőkor már a szobámban voltam.

Prágai képek

2007-03-23T12:34:00.000+01:00

A fogadóbizottság
"Nagy találkozások, nagy barátkozások"
Emmá' Prága a javából
Knedlík, zelí, veprové i jedno pivo prosím

2007-03-23T12:29:00.000+01:00

Na igen...

Az első kocsma: telefonspongyásítás

Éva, aki eddig nem is szerette a sört

Zümi és a Staro-póló
Jókedvűen, jóllakottan a Palackého námestín

2007-03-23T12:15:00.000+01:00

Gáborral a Tömegközlekedési Múzeumban
Kánaán
A kulisszák mögött a műhelyben
Ugye, hogy minden rendes ember villamosrajongó?!
Zsófi és Zümi egy gyönyörűen felújított kocsiban

2007-03-23T12:10:00.000+01:00

A Tatra troli is alakul, legutóbb még csak a váza volt felújítva
A legeslegszebb
Ilyen trolik jártak Eberswaldéban is
Én motorkával jártam magyarba
Új műsorunk főcímdalát énekelve

2007-03-23T12:05:00.000+01:00

Jól bereggelizünk
Az alacsonypadlós T3-as!
Az oly kedves 177-es
Tatra T3 Classic
Nadrazí Braník konecná zastávka, prosíme vystupte

Gergi Eberswaldéban

2007-03-22T19:06:00.000+01:00

Miután többektől azt a visszajelzést kaptam, hogy olyan hosszan írom a beszámolóimat, hogy nehéz végigolvasni, úgy döntöttem, hogy visszafogom a szavakat, és inkább a képekre alapozom a bejegyzéseket. Szóval 8-án a Kisöcsém érkezett meg. Szakmai kirándulásra jöttek a Berlinben megrendezésre kerülő nemzetközi turisztikai kiállításra. Természetesen minden estét együtt töltöttünk sörözgetéssel és beszélgetéssel. Olyan jó volt végre újra találkozni! Sajátos nyelvezetünk és folyamatos magázódásunk hatására társai eleinte csak meresztgették a szemüket, de aztán megszokták. Szombat este pedig Trabival mentem be érte, hogy a hétszáz kilós csomagját és őt kihozzam Eberswaldéba. Innentől kezdve csak a hülyeség dőlt belőlünk, s meg kell mondjam nagyon jól éreztük magunkat. Vasárnap autós kirándulást tettünk itt a környéken, mivel szeptember óta nem vezette a Trabit, és elvonási tünetei voltak. Többek között ellátogattunk a Parsteinerseehez (nagybátyánk szerint párstájnerszí, ő is járt ott anno a kollégákkal a ’70-es években), ahová ősszel Lutschiékkal jártunk úszni, megnéztük a chorini katedrálist, és a sisszhévever sem maradhatott ki a programból. Aztán mindketten összepakoltunk, és délután bementünk Berlinbe, ahol a könnyes búcsú következett. Nagyon örültem, hogy itt voltál, amint lehet gyere vissza, és akkor elmegyünk a verbellínerszíhez is(k). Vuháháhá! Azt azonban ne feledd, hogy a gakler az továbbra is sla, még Hiflaban is. Miután elintegettem a buszt, amivel hazamentek, Jacob felé vettem az irányt, ugyanis másnap kezdődött a harzi kirándulás. Itt azonban tennék egy időbeli ugrást, ugyanis a Harzban készült képek még Jacobnál vannak, csak jövő héten tudja ideadni, ezért akkor írom meg a beszámolót, ha már a képek is megvannak.

Képek - Gergi

2007-03-22T18:59:00.000+01:00

A párstájner partján a két debil
Régi barátság

Ez meg már inkább élettársi kapcsolat

Kloster Chorin

Gerike ódon falak közt

Dezsény und Dezsény

Szünet Eberswalde környékén

2007-03-20T00:11:00.000+01:00

Ha szünet, hát kirándulás! Ennek szellemében igyekeztem az elmúlt napokat eltölteni. Az egyetlen bökkenő, hogy két napig nem volt szemesztertiketem. Történt ugyanis, hogy megfeletkeztem az átvételéről. A legjobb persze az, ahogyan ezt tettem. Délután kettő és három közöttre volt kihirdetve a kiosztásuk. Délelőtt a GIS-munkával kapcsolatban intéztem ügyeimet, majd Frau Meierhez ugrottam be, aki a nemzetközi dolgok felelőse, és így gyakorlatilag az anyukája a cserediákoknak. Édesdeden elbeszélgettünk, kérdezte megvan-e már a szemesztertiketem, mire én megnyugtattam, hogy ma délután veszem át, nem kell aggódni. Aztán felmentem a gépterembe, megcsináltam a legszükségesebbeket a munkával kapcsolatban, majd elégedetten hazamentem. Aranyosan főzni kezdtem, majd du. 4-kor, mikor már jóllaktam egyszercsak eszembe vágott, hogy édes egyetlen Duncimunci, a k*rva bérletedről ügyesen megfeletkeztél! Olyan dühös voltam magamra, hogy az elmondhatatlan, kb. tízezerperkétmillió volt a vérnyomásom, és csak úgy sikerült lenyugodni, hogy este elmentem úszni. Nade mire vannak a barátok? Nagyobbik Christiant és Lutschit kértem meg, hogy segítsenek már, ha már ilyen tehetséges pajtásuk van, minek hatására másnap már a kezemben volt az Eberswalde összes kincsénél négyszer értékesebb okmány… Pénteken Jacobbal terveztünk egy kisebb erdei kirándulást, melyet Trabizással kötöttünk össze. Az idő gyönyörű volt egészen addig, míg ki nem szálltunk a kocsiból. Rajtam se esőkabát, se kapucni, de nem különösebben érdekelt, Jacob azonban hamarabb megunta, így mintegy 13.6 perc túrázás után visszatértünk a kocsihoz. Najó, gondoltuk, akkor áthívjuk Lutschit, (azóta nem találkoztak, mióta tavasszal nálunk jártak…) és együtt főzünk valamit. Így is lett, de végül mi mentünk ki Ackermanshofra. Az est úgy sikerült ahogy azt sejteni lehetett, tehát másnap nehézkesen ébredtünk… Hétfőn körvonatozást igyekeztem véghezvinni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ugyanis kifundáltam, hogy az Eberswalde-Frankfurt(Oder) (OrtsExpress 60) vonal kereztezi a Berlin-Kostrzyn (RegionalBahn 26) vonalat, mégpedig Werbig állomáson, így egy szép nagy EW-Werbig-Berlin-EW kört lehet leírni. Nosza hát! Egyedül vágtam neki az utazásnak, mert mindenki lelépett. (Lutschiék az Ostseenél, Bini otthon, Christian otthon, Jacob lakásfelújít, Daniel Svájcban stb.) Szépen haladtunk Werbigig, aholis nem tartottam különösnek, hogy én voltam az egyetlen leszálló (úgysincs még egy ilyen őrült, aki körvonatozik, gondoltam), aztán kiderült, hogy valószínű azért nem szállt le senki, mert rohadtul nincs csatlakozás. Ugyanis szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy a következő vonat két óra múlva halad át az állomáson, s persze Eberswalde felé. A körutazási csatlakozásra mintegy négy órát kellett volna várni. Remek, akkor felfedezem a falut! Be is sétáltam a településre, ahol köszöntésképp az egyik udvarból egy fotballabdát rúgtak ki pont elém. Iszonyat bravúrosan visszarúgtam az udvarba, persze az általam kigondolt röppálya köszönőviszonyban sem volt a valóssal, de a srác megköszönte. Én meg halálosan boldog voltam, hogy ezzel újabb két évre kifociztam magam. Hamarosan találtam egy térképet a faluról, melyen a kocsma is fel volt tüntetve, így arra vettem hát az irányt. Egész szép kis falu egyébként, viszonylag sokat kellett sétálni az italboltig, de a fachwerk házikók élvezetessé tették a falusétát. Aztán a legfontosabb épület is feltűnt, bár gyanúsan kietlennek tűnt már messziről is. Sajnos baljós előérzeteim beigazolódtak, ugyanis legalább két-három éve nem folyik itt már az árpalé a csapból. Kénytelen voltam hát továbbállni, s a falu másik vége felé vettem az irányt, így keresztezve az egyik vasútvonalat. A frász fog kerülőt tenni, határoztam el, s elindultam a sínek mentén az állomás felé, vonat úgyis egy fél óráig nem jön még, nem gondolva arra, hogy ezzel a Német Birodalmi Vasút üzemét vagy három percre fel fogom tartani! Történt ugyanis, hogy egyszercsak a menetrend szerint vonatmentes időben egy személyvonat mosolygott rám egyre közelebbről. Na, gondoltam ennyit a pontos menetrendről, és félrehúzódtam, mivel a töltés jó széles volt. A vezér azonban nem így ítélte meg, és inkább megállt. Majd integetni kezdett, és nemzetközi karjelzésekkel megkérdezte, hogy mi a gyűrött gyík van? Erre odamentem, és megkérdeztem, hogy merre megy, mire ő visszakérdezett, hogy én hova megyek, és mit keresek itt. Mondtam, hogy EW-ba tartok, és le akartam rövidíteni az utat az állomásig. Erre meglepődöttségében haragjáról megfeletkezve viszonylag kedvesen értésemre adta, hogy nagyon tilos nekem itt kószálni, és ugyan legyek már oly’ szíves és a rendes úton közelítsem meg a vasútállomást, mégiscsak Németországban vagyunk! Erre elnézést kértem, és szárnyaszegetten lesunnyogtam a töltésről. Nálunk asszem csak ledudáltak volna, vagy nem is folalkoztak volna azzal, hogy valaki a töltésen kolbászol. Na mindegy. Azonban még a kerülő megtételével is volt húsz perc az én vonatom érkezéséig, bár már nem hittem teljesen a menetrendnek. Leültem hát az egyetlen padra, és olvasni kezdtem legújabb szerzeményemet! Ugyanis egy hónapja felfedeztem magamnak a vadkanerdei városi könyvtárat. S miután kiolvastam a Szocialista országok teherautói és buszai, illetve a Berlini szellemállomások (a lezárt kelet-berlini S-Bahn állomások története) c. könyveket, most a Világ metróinak lexikonát kölcsönöztem ki, melynek címlapján egy piros műanyagburkolatú állomás fényképe ékeskedik egy kék metrószerelvénnyel, melyen egy ismerős és oly kedves betűsző díszeleg: BKV, s a falon a felirat is jól olvasható: Felszabadulás tér. Gyönyörű könyvek! Ja meg a Svejket is kivettem, de azzal nem haladok olyan gyorsan, mert a nyelvezete nem épp a legegyszerűbb, mondhatni eléggé távol van a Hochdeutschtól. Aztán megérkezett a vonat és szépen visszazötyögtünk Eberswalde Hauptbahnhofra. Másnap kerépkpártúrát szerveztem magamnak. Gyönyörű idő volt, gondoltam elmegyek egy kicsit a Finowkanal mentén bringázni. Kisebb-nagyobb akadályokkal szinesedett a túra, ugyanis a részben lezárt kerékpárút miatt helyenként a túlpart dzsumbuján kellet átküzdenie magát Ezüstnyílnak, mindezt hősiesen tette, azonban egy nagyobb kátyúban megadta magát, és leesett a lánc. 0 szerszámállománnyal mintegy 20 percet vett igénybe a visszaszerelés, de eztán már több gond nem volt. Végül egészen Bad Freienwaldéig kerekeztem. Miután erősen kezdett már sötétedni, és Ezüstnyíl elektromos rendszere nem épp kifogástalan, amin a terepezés sem segített, vonattal tértem vissza Vadkanerdejébe.

Ilyen utakon is átverekedtük magunkat...

... Ezüstnyíllal.

A tornow-i templom

A környék egyik legjelentősebb látnivalója, a Schiffshebewerk (sisszhévever) Niederfinowban és én

Dugó és Norbi lakhelye, avagy hódvár a Finowkanal mentén

Otthonkavásár Bad Freienwaldéban, első osztályú áru!

Folytatás hamarosan következik: Gergő, Harz, Prága!

Harz, Praha... Hamarosan!!!

2007-03-11T21:41:00.000+01:00

Tenalédi és Hisztipancsa, drágák! Még meglátjuk...:)!!! Féschüschtanárúr! Nagyon kiváncsi vagyok, hogy az úgxynevezett "Tász, tász, tászetui-módszerrel" milyen eredményeket értel el kis tanítványaidnál!!! Máska, életem! Érezd jól magad Spanyolhonban, és vigyázz Rencire! Öregdzsok, ha nyáron meglátogattok, csinálunk pár szezámutcás képet a blogra... Drága ifj. Magyarné, ugye milyen komoly, alig várom, hogy együtt rázzuk az ükszkákszra!!!!

Gergö ma ment haza, nagyon jó volt Vele, a beszámolók késöbb következnek, mert holnap utazunk a Harzba, majd Róuland érkezik, s vele pedig Prágába igyekszünk. Tehát két hét múlva fényképek, beszámolók, és minden egyéb a blogon! Csauk!

2007-02-28T11:33:00.000+01:00

Kedves legkitartóbb Barátaim, akik még mindig próbálkoztok látogatni a blogot, Nektek ajánlom a legújabb bejegyzést! Hétfőn kitört a szünet!!! Három hét óne súle! Más: végre megszereztem egy pár régebbi fotót, ezekkel kezdenék.

Még valamikor novemberben, a Jacob-féle indiai diaest: Jacob és Christian

Polak, węgier dwa bratanky: lengyel-magyar nyelvlecke I.

Lengyel-magyar nyelvlecke II.

Justynka, Christian és én, a "Kinek van több foga" verseny győztesei

Daniel, aki szintén megjárta Indiát, mellesleg a Projektplanung csapat oszlopos tagja

Mink

Lász unsz noh ájn pálinka trinken, Álta! ~ Igyunk még egy pálinkát, Christian!

Végül nem csak "még egyet" ittunk

És most valami egészen más: Buli a Studiclubban, Eberswaldéban a lengyel cserediákokkal: Aga és Monika

Paulina (Chile), Aga (PL), Monika (PL), Dunc (H)
(Nyuny, még nem kérdeztem meg Páulínát, hogy ismeri-é Donnapijedádot, vagy Páncsítót, de ami késik nem múlik!)

Ennyit a régebbi felvételekről, és most következzék a szokásos beszámoló. Azt hiszem túltettem már magam azon, ami Luluval történt, és ebben nem kis szerepük van az ittenieknek, mert nagyon tapintatosan, de mindig igyekezték elterelni valamivel a figyelmemet. A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy pont a rákövetkező héten rakta ki a barátnőjét a nagyobbik Christian (nem az, aki a fenti képeken szerepelt), helyesebben szólva rakta ki saját magát, ugyanis a csaj maradt a lakásban, nála maradt a kocsi stb. Hát igen, Chrstian. Mindenesetre, amíg nem tudott beköltözni az új szobájába nálam húzta meg magát. Végre nem egyedül voltam a szobámban, nagyon örültem neki. Tisztára tábor/koli/kirándulás hangulatom volt, ugyanis az elalvás most sem ment oly könnyen, mert mindig jött valami újabb gondolat, amit még feltétlenül meg kellett tárgyaljunk az éccaka közepén, legyen az valami életigazság, vagy éppen a würden segédige nyelvtanilag helyes használata. Meg meló is volt bőven. Vizsgák, beadandók, búcsúzások. A vizsgák zajlottak le a leggyorsabban, de mivel kijavításuk nem ilyen sebességgel történik, ezért eredményeket még nem tudok. A Projekplanung beadandó rám eső részét csodával határos módon időben, mi több három nappal határidő előtt megírtam és el is küldtem az illetékeseknek. Így viszont maradt időm a többieknek segíteni, ami két Binivel és Daniellel átvirrasztott éjszakát jelent. Persze közben igyekeztünk kellemessé tenni a körülményeket, így egy-két rumos tea mellé néhány sör is lecsúszott, az észkerekeket olajozandó. Legbüszkébbek a hajnal felé megírt köszönetnyilvánításra vagyunk, ugyanis sikerült néhány személyeskedő, cseppet szatirikus mondatot is belecsempésznünk. Éppen ezért a tíz ember által külön-külön elkészített részek összehangolásáért, és az egész dokumentum szerkesztéséért felelős kisebbik Christiannak (aki a fenti képeken szerepel) a következő, a Kis Füles hasábjaira illő pirosbetűs felirattal küldtük el a dokumentumot: A szövegben elbújt néhány rakoncátlan mondat, megtalálod őket? Megtalálta, és elmondása szerint igen jól szórakozott rajtuk. A rákövetkező éccakát a GIS mámorában töltöttem, mivel pénteken elő kellett adni a fórgéenszvájzét. Az éjszakázásokra a vasárnap tette fel a koronát, ugyanis itt már igazi önmagamat adva a legeslegutolsó pillanatban, vasárnap este kezdtem neki a Tourismus beadandónak. Ennek eredménye, hogy pont készen lettem a hétfő 10 órás leadásra, persze óne alvás. Így a szünet első napját aranyosan átaludtam. Nade mindezek közben azért bulizásra is maradt idő. Több ízben jártam berlini pajtásaimnál, hol bulizni, hol csak cseverészni, hol diszkótáncot tanulni egy, a hatvanas évekből származó finn videó alapján, ahol természetesen mi más lehetne az aláfestőzene, mint Dschingiss Khantól a Moskau. Jacobbal egy teljes délutánt szenteltünk a lépések kifogástalan elsajátításáért. A videót mindenkinek ajánlom figyelmébe, naggyon komoly. A youtube-on a finnish disco keresőszó beírása után bárki megtekintheti.

Két diszkótánc-őstehetség

Justynával (Jacob lakótársával) mindemellett megalapítottuk a Rex Gildo fan clubot, aki nem más, mint a német Aradszky, egy hamisítatlan szörny.

Ez már szirtaki a javából Rex Gildo Der letzte Syrtaki című számára

Justynkával különben is sok időt töltöttünk együtt Berlint járva, Jacobékkal bulizva, a lengyel-német kézilabdadöntőt nézve, s természetesen mindig a lengyel-magyar barátságot ápolva. A legszomorúbb, hogy egy hete végleg lejárt az ösztöndíja, így haza kellett mennie. Úgy gondoltuk, hogy hármasban Jacobbal elmegyünk és bulizunk egy utolsót, de bizony senki nem volt bulizós hangulatban, így inkább beültünk egy kocsmába, ahol lengyel sört mérnek, és azt tervezgettük, hogyan megyünk ki Wrocławba Justynkát meglátogatni, illetve ő mikor jön vissza Berlinbe látogatóba. Igazi táborélményt tartottunk, ugyanis hazatérve a lakásba még annyi mindent meg kellett beszélni, hogy egyszercsak arra eszméltünk, hogy már világos van. Egy cseppet aludtunk, majd Berlinnek, az NDK fővárosának leghíresebb (legalábbis a ’79-es útikönyv szerint) sugárútjain a Karl-Marx-Allee-n (ma is így hívják) és a Leninallee-n (ma Frankfurter Allee) tartottunk egy legeslegutolsó városnézést. Aztán jött a búcsú, hát nem volt könnyű…

A Fernsehturm árnyékában

Nyunyus, hogy tetszik a beállítás? Ez a kép az "Á, nem vagyunk turisták" sorozat része

Justynka az egykori "Moszkva vendéglátóipari kombinát" épülete előtt a Karl-Marx-Allee-n

A Rex Gildo fanclub elnöksége
Az utolsó közös kép (egyelőre)

A múlt pénteken rendezte meg a kisebbik Christian születésnapi pókerpartiját. Érkezésemkor azt a kérdést szegezte nekem, hogy „Ugye éhes vagy? Itt mindenki telezabálva érkezett, én meg egy csomó mindent csináltam!” A válasz, mely teljes megelégedéssel töltötte el így szólt: „Ööö, most ettem meg két akciós szendvicset a töröknél, de azért tudok enni!” Ezek után a pókerparti igen jó hangulatban telt el, bár viszonylag hamar kiestem, ami valószínű a játéknál a konyha iránt tanúsított hevesebb érdeklődésemnek volt köszönhető.

A nyeremények asztala

Terülj, terülj asztalkám

Előkészületek: Katja, Silke, Basti (Christian öccse), Milena és Dunc

A berlini maffia pókerasztala: Silke mosolyog, az én üres helyem, Daniel, egy szörnynevű török lányka, háttal: Basti és Uta

Végül ki más nyerhetett volna, mint Jacob, aki ezt megünneplendő szorgosan ürítgette poharát, minek eredménye az lett, hogy taxival tettük meg az igen megerőltető Berlin Kreuzberg-Berlin Fridrichshain távot, mely gyalogosan 20 perc, így viszont 3 perc alatt otthon voltunk. A lakásba belépve nekem rögtön Hrabal Jarmilkájának utolsó mondata jutott az eszembe, kicsit átformálva: Belépek az ebédlőbe… de Justynka már nincs itt… Pár óra alvás után az eberswaldei cserediákokkal szervezett berlini kultúrnap várt. A program: Olympastadion, Altes Museum, Alte Nationalgalerie, Dalí Austellung volt.

Aga (PL), William (ENG/Chile), Monika (PL) und ich

Kedves Szakirányosok, a képen két "kedves" ismerőst is felfedezhettek

Este egy közöset kajáltunk az Alexon, majd ők mentek tovább bulizni, én viszont már nem bírtam szusszal, így szégyenszemre visszatértem Vadkanerdejébe. Vasárnap azért még találkoztunk, ugyanis a három lengyel lány közül kettő tegnapelőtt visszatért Lengyelországba, mert sajnos az ő ösztöndíjuk is lejárt. Tartottunk hát egy búcsú ozsonnát az egyik kávézóban a főiskola közelében. Őszintén szólva sajnálom, hogy nem töltöttem velük több időt, míg itt voltak, mert a találkozókra nem mindig mentem el. A következő félévben másképp fogom csinálni. Mindenesetre már egy egész lengyel körútnyi meghívást kaptam: Wrocław, Koszalin, Warszawa, Mazuri-tavak... Mennyire igaz, hogy „Polak, węgier dwa bratanky”!!!

2007-02-10T21:19:00.000+01:00

Lulu kutya péntek este mindörökre elaludt.

2007-02-01T12:35:00.000+01:00

Na, a nehezén tán túlvagyok. A két legnehezebb már mögöttem van. Bár egyiknek sem tudom még az eredményét, mivel mindkettő írásbeli volt. Egészen jól sikerült beosztani az időmet, bár így is sikerült kétszer éjszakázni, de mi az az otthoni átvirrasztott vizsgaidőszakhoz képest, ahogy Zsófi mondaná: már csak egyet kell aludni a vizsaidőszak végéig, bár még három hét van addigJ! Szóval kikapcsolódni is volt időm, ezt pedig egy Christian által szervezett póker esten tettem meg. Kicsit más szabályok szerint játszák itt, mint ahogy mi anno a táborokban játszottuk, még valamikor alsós korunkban. Szerencsére nem én voltam az egyetlen zöldfülü, többen éltünk a Christian által készített összefoglaló lapocskák adta lehetőségekkel, melyeken az értékes kártyakombinációk voltak felsorolva. Díjak is voltak ám az első három helyezetnek, mégpedig egy naptár (valószínű az elfekvő karácsonyi ajándékok egyike:), egy üveg pezsgő, a fődíjat pedig egy kétliteres sör testesítette meg. Minden ravaszságomat latbavetve sem sikerült azonban a sört megszerezni, mert a negyedik helyen kiestem, de addig hősiesen, és póker arccal játszottam, legalábbis asszem. A fődíjat egy saját bevallása szerint szintén kezdő (bár vérprofi taktikával játszó) leányzó, Uta vitte haza, aki a hidegvér hidegvérével játszva, hülyének tetetve magát szedte el a nagy pókerbubusok zsetonjait. A finálé mintegy másfél órán át tartott, közben ketten idegösszeroppanást, négyen pedig szívinfarktust kaptak, köszönhetően a nyertesasszony már említett taktikájának. Mikor nagy nehezen véget ért, és mindenki igyekezett életet lehellni magába, még pont volt annyi idő az utolsó vonat indulásáig, hogy elcsípjük, így Daniellel útra keltünk, és egy - mattrészeg ifilyányok sóműsorával tarkított - S-Bahnozást követően időben érkeztünk a Hauptbahnhofra. Nem így tett a RegionalExpress, ugyanis egy negyven perccel később tette csak tiszteletét, mint ahogy illett volna neki. Ráadásul Bernautól Eberswaldéig vonatpótlást végeztek a pálya felújítása miatt, így ez is rátett még egy lapáttal. Mikor nagy nehezen megérkeztünk Bernauba, a pótlóbusznak híre-hamva se volt. Kiderült, hogy aranyosan elment amikor a vonatnak menetrend szerint meg kellett volna érkeznie, hát nem kedvesek? Ott áltunk mintegy tizenöten az állomás előtt, és nem akartunk hinni a szemünknek. A kalauzok lázas telefonálásba kezdtek, minek hatására jó húsz perc múlva megjelent két taxi, így végül urasan a Die Bahn számlájára taxival érkeztünk Ew-ba. Hajnali fél négykor már az ágyamban is voltam. A Berlin Kreuzberg-Ew úthoz tehát az eredeti másfél óra helyett csupán három és fél órára volt szükség. Itt minden olyan flottul megy! Mondanom sem kell, hogy másnap nem sikerült kilenckor kezdeni a tanulást… Kimondottan kapóra jött, hogy Jacob felhívott, hogy el tudnánk-e tolni a vasárnapra tervezett lengyel vacsorát keddre. Kapva kaptam az alkalmon, így volt időm tanulni vasárnap este is. Hétfőn aztán számot kellett adnom lápászat tudásomról. Élőszóban, szemtől szemben a vizsgáztatókkal. Még a pókerpartin megkérdeztem a srácokat, hogy itt is öltönyben szokás-é megjelenni a szóbeli vizsgákon, mire csak röhögtek egyet, és azt mondták, hogy itt abban megy az ember amiben akar. Hát, gondoltam, hamár mocsárológia, akkor stílszerűen fürdőnadrág-búvárszemüveg összeállításban teszem tiszteletem, később azonban mégis elvetettem ezt a lehetőséget. Mindenesetre a vizsga igen jól sikerült, bár két szó nem jutott eszembe németül, de körülírtam őket, így édesdeden elcseverésztünk a lápok lelkivilágáról, meg az ozmózisról, illetve a lecsapolás - egy mocsarász számara - lesújtóan tragikus hatásairól. Meg kell mondjam, kifejezetten élveztem és egyáltalán nem izgultam. A tanárnő is élvezhette, mert másnap az eredménylistán a beíratkozási számom (vö. Neptun-kód) mellett az 1,0 szerepelt, ami itt a lehető legjobb. Mikor ezt kis pajtásaim megtudták, Jacob egyszerűen seggberúgott, Christian kijelentette, hogy stréber vagyok, Lutschi meg csak egyszerűen örült neki. Kedden hatalmas bizniszinglistudásomról kellett írásban számot adni. Remélem meglesz, forcsjúnetli nem volt olyan drámaian nehéz, mint ahogy a paprikamániás angoltanár beharangozta. Ezek után viszont nem maradt el a jutalom, ugyanis délutánra Justyna konyhájába voltam hivatalos. Persze azért Jacobbal a tanulásra is szántunk időt, mivel csütörtökön mindkettőnknek Zsírosszegi Kapafogné vizsga ZH-jával kellett megbírkózzunk. A tanulást sikerült úgy időzíteni, hogy pont akkora lettünk kész vele, amikor – legnagyobb bánatunkra – már nem tudtunk semmit segíteni a konyhában, csak vártuk, hogy készen legyen. A menü: zurek, majd pierogi ruskye, végül lengyel kakaós süte. Hát nem sok szavamat hallották evés közben… A pierogiról annyit, hogy aznap január 23-a volt… Aki nem volt velünk anno Zakopánéban, annak elmondom, hogy akkor 28-a volt, és 28 pierogit engendtem le a torkomon. Jacob már nem lepődött meg a fogyasztáson, mert Szegiben és Gödöllőn is töltöttkáposztáztunk már együtt, Justyna azonban elismerő arckifejezéssel főzte ki az újabb adagokat. Egyszóval mennyei este volt! Másnap Naturschutz ezerrel, este sokat gondoltam Rád Viki, lélekben együtt kávéztunk az automatáknál! Azt is mondhatnám, Mamát idézve, hogy többször is feketéztem az est folyamán (Gerikém: Apuka csinált feketét (szokott), pedig nem is Bilisziben voltunk). Csütörtök délelőtt még feljött hozzám göndör barátom, és átvettük a kérdéseket, persze Kapafogné így is tudott újat kérdezni, ráadásul még kérkedett is ezzel egy bájos mosoly kíséretében, melynek hatására igazi lincshangulat alakult ki az előadóban, de testi fölényével senki sem mert szembeszállni. Szóval megírtuk, eredmény állítólag pár hónap múlva, ha a nőn múlik. A zh után megjutalmaztam magam egy templini utazással. Nagyon szép kisváros, még vissza kell térni, mert most szoros volt a menetrend. Terveim szerint ugyanis vonattal tértem volna vissza Eberswaldéba, azonban a vicinálisok bezárása nem csak otthon van napirenden, ugyanis a Templin-Joachimsthal vonalat a decemberi menetrendváltás óta bezárták… Így gyorsan vissza a buszhoz, s akkora mázlim volt, hogy két perc múlva jött is a busz. Alig akart megállni, s mikor felszálltam a sofőr megfeddett, miszerint nem szakszerűen várakoztam, és ő nem tudta megállapítani, hogy a helyijáratot vagy őt, a helyközit várom. Modtam, hogy encsuldigung, de máshogy nem nagyon tudok várni a buszra, mint, hogy állok a megállóban. Aztán később megenyhült, mert mikor Joachimsthalban más útvonalon ment, mint gondoltam, és odamentem hozzá, hogy megy-e a pályaudvar felé, vagy inkább itt szálljak le, már rendkívül előzékenyen leültetett az első ülésre, hogy mindjárt a pályaudvaron vagyunk. És lőn, mikor odaértünk még megnyugtatott, hogy van még öt perc a vonat érkezéséig, és csak fáradjak át a felvételi épületen. Megköszönve segítségét így is tettem, és szépen hazavonatoztam Vadkanerdejébe. Pénteken dolgoztam már valamit, ugyanis mióta visszajöttem még semmit nem sikerült ezzel kapcsolatban csinálni, így most behoztam magam. A hétvégén végre megérkezett a hó. Nagy örömünkben a lakótársakkal először hócsatáztunk egy jót, majd hónő építésébe kezdtünk. Levezetésképp felraktam a téligumikat a Trabira, és elvégeztem az ilyenkor szükséges dolgokat, úgyhogy mostmár semmilyen hóakadály nem állhat az utunkba! Hétfőn ismét vizsga volt napirenden, méghozzá Falufejlesztés. Mivel szóbeli volt, nem volt különösebb probléma, mert mindent körül tudtam írni, ha nem jutott a szó az eszembe. Próbálkozásomat 1,3-as (otthon 4,7) eredménnyel jutalmazták. A nagy örömre való tekintettel este meghívtam a szinttársaimat vacsorára, ugyanis főztem egy nagy kondér paprikáskrumplit. A jelek szerint jól sikerült, ugyanis gyorsan a végére jártunk. Szerdán francia zh volt a program, a feladatok rém egyszerűek voltak, de a fordítással adódtak problémák. Gyönyörűen le tudtam volna fordítani magyarra, ráadásul a TGV-ről volt benne szó, de köszönhetően a nagy nehezen megszerzett francia-német miniszótárnak, melyben a szavaknak kb ötöde volt csak benne, a németre fordítás igen nehézkesen ment, s így problémáim adódtak az idővel. Mindegy azért meglesz. A zh után bementem Berlinbe, hogy megtudjam milyen az ujjméretem, ugyanis az otthoni végzős gyűrűhöz szükség van erre az adatra. A néni elég bután nézett, amikor előadtam neki, hogy ugyan gyönyörű dolgai vannak, de engem csak az ujjam mérete érdekel. Aztán Binivel és egy barátjával találkoztam, úgy volt, hogy moziba megyünk, de leragadtunk az első kocsmában, és az utolsó vonatig ott is maradtunk. Mostmár 98 %-át értem annak is, amikor két német rettenetesen hadarva igyekszik meggyőzni egymást egy-egy heves vitában. Nagyon jól sikerült kis este lett a végén belőle.

2007-01-21T10:28:00.000+01:00

Egy gyors jelentés a "nagy tanulás" közben. Szóval köszönöm szépen jól vagyok, Kyrill csak épp beugrott hozzánk, de nem szállta meg a házat. Kb. akkora szél fújt itt, mint a legerősebb amit otthon átéltem. Semmi különös nem történt, a Hauptbahnhofot meg szarul csinálták meg... Tökjól beindult az élet a blogon! Csak így tovább! Barbi, asszem elég lesz a kisokos, igen hasznos dolog. Különben meg az utolsó órán elszólta magát az inglistícsör, hogy nem kell annyira fosni... Azért tanulgatom a biznisz inglis szépségeit: vud éjt szörti szjút jú? Kakaóscsiga-Fermina: a szünetet a fekete könyvvel töltöm! Rencikém, asszem mondhatjuk, hogy spanyol tartózkodásod mintegy in medias res kezdted, de ez nem baj! Azért szívesen jelen lettem volna... Köszi Kata, egyik-másiknál bizony szükség is lesz rá, a Maros utcai fotókat majd ímélben küldöm. Angi, természetesen az első intézkedés amit a viharral kapcsolatban eszközöltem természetesen a Trabi biztonságba helyezése volt. Remélem Miskolc is megúszta! Zümmentyű kedves, csak előre olyan hévvel, mint a dalban: "Kézben a kéz és vállhoz a váll, repülj te lángoló..." Különben télleg wörkaholik akarsz lenni?:) Naja, ha az embernek az építkezésen tisztibudi jár... Még nem tudom mi lesz a matricával, de van három hónapom kitalálni. Zsófi drága, ez csak a kezdet! Fél év múlva a legjobb japán fejszámolóstatikus is szűkölve menekül a neved hallatán!

2007-01-17T18:28:00.000+01:00

Hát közelg a vizsgaidőszak. Vikikém, én már lassan egy hete automatás kávén élek, és gondolatban visszaidézem a régi szép közös kávézgatásokat. Zsófi, Te nem számítasz unatkozó milliomosnőnek, mert azért jártál a rendelőbe, hogy a teknőceid meggyógyuljanak, és nem azért, hogy unalmadban szórakoztassanak. Hajrá ezerrel a gödöllői vasútállomás burjánzásmentesítéséért!:) Kedves Fermina Daza, ki bújik meg e gyönyörű művésznév mögött? Nagyon titokzatos... Csillag Patrik, hajnal három óra van, itt az ideje, hogy egyél egy herkentyűburgert!
Szóval a vizsgaidőszak előtti gondtalan napok... Mivel otthon cseppnyit sem sikerült foglalkoznom az itteni dolgokkal (ja de, 8 oldalt elolvastam a Dorfentwicklung in Brandenburg c. kiadványból, persze azokat, amelyeken a legtöbb kép van) kissé sürü (ahogy a bakter mondja) mán a program. Szerda, csütörtök és péntek az órákon kívül kiselőadás összeállításból állt, melynek gyümölcsével péntek délután meg is kínáltam kis évfolyamtársaimat a Dorfformen in Brandenburg und Ungarn című, remekbe szabott kiselőadás keretein belül. Elég jól sikerült, de a hadiút nem jutott eszembe németül, így körülírtam, hogy az egy olyan út, melyen katonák lépkednek. Na ez oldott a hangulaton, innentől már mosolygós arcoknak meséltem, ami azért sokat jelent. A német pontosságról és precizitásról csak annyit, hogy mindenki be lett osztva percre pontosan, hogy mikor kerül sorra, és mikorra kell befejezni a kiselőadását. Így a tervek szerint 17:45-re kész is lett volna a csapat... Háromnegyed nyolckor támolyogtunk ki az előadóból. No comment, édes gyerekem! Péntek este, szombat este és vasárnap egész nap beadandót írtam, meg a hozzátartozó prezentációt, amit végül meg se kellett tartsak, csak a beadandót kellett leadni, aminek ezúttal azonban nagyon örültem. Szombaton napközben pedig kedves paprikamániás angoltanárunk vezett körbe bennünket ikszcséjndzs sztyúdenceket Bernauban. Mikor ezt a német pajtásaimnak mondtam, csak annyit kérdeztek, hogy és mit ott megnézni? Hát igen. NDK kisváros, de a paneleket új homlokzattal látták el, ami a főépítész szerint (ő vezetett minket körbe) igencsak látványos. Szerintem meg olyan semmilyen. A babakék és bugyirózsaszín csodák közt azért elő-elő bukkant egy-egy Fachwerkhaus, így elviselhető volt az egész.

Ami Bernauban értékelhető: Piactér

Fachwerk I.

Fachwerk II.

Mindenesetre ismét megbizonyosodhattam arról, milyen jó ízléssel lettek a németek megáldva. Ezután egy Bauhaus stílusban épített iskolát tekintettünk meg, itt is százszor elmondták, hogy mekkora műremekben járunk, és hogy milyen jelentőségteljes ez az épület. Nem akartam őket lelombozni, hogy az előadóba érve tisztára a Gorkában éreztem magam, a folyosók pedig szintén erős gödöllői kolihangulatot árasztottak. Na jó, mondjuk ez a '30-as években épült, szóval igazságtalan vagyok.

Bauhaus stílusú iskola

Na ezután olyan dolgokat néztünk meg, melyekért a fél vesédet is odaadnád Dafi, ha nem az egészet! Először egy ex német kaszárnyába kalauzoltak el bennünket, melyet később természetesen a szávjetszki szájúz használt. Iszonyatosan nagy termeket néztünk meg, amik teljesen ugyanolyanok voltak, és mindemellett töküresek is. Kiderült, hogy a hadsereg korábban egyenruharaktárnak építette ezt a nyolc eszméletlen nagy épületet, de már egy egyenruhát se láttunk. A jövőben beltéri játszóteret szándékoznak itt kialakítani.

A kaszárnya kívülről

A kaszárnya belülről

Ezek után pedig tényleg érdekes helyre vezetett utunk, mégpedig egy a nyolcvanas évek közepén épített atombunkerba. Tényleg érdekes volt, és miután felismertem a kiállított tárgyak közt a nálunk VFK 66 (mire jó, ha az ember éveken keresztül résztvevője a Polgári Védelem vetélkedőinek) névre hallgató vegyi felderítőkészletet, az egyik ottani vezetőnk mellém szegődött és végig be nem állt a szája. Így tényleg érdekes dolgokat tudtam meg, az egyetlen probléma a rettenetes szájszaga volt. Üres szavak helyett beszéljenek azonban a képek.

A bunker bejárata

VFK 66

A vezérlőterem

Csak Neked Dafi

Életképek az NDK-ból

Nico és Aga

Ízléses '89-es Trabi naptár és én

Miután hétfőn mindent leadtam, és az előadásomat nem kellett megtartanom, végre utazgathattam egy kicsit. Amióta ismét itt vagyok, ez még nem fordult elő. Szóval a varázskört csináltam ismét végig (EW-Strausberg-Erkner-Berlin-EW). Berlinben persze felugrottam Jacobhoz, mivel Justynával idén még nem is találkoztam, s ezazlkalommal is elfogyasztottunk egy-két Starot. A kilátások: hihetetlenül szar a vizsgaösszeállítás amit kaptam (változtatásra nincs mód, úgyhogy visszasírom a Neptunt), jövő héten három vizsga (természetesen a két legnehezebb közte van), majd hetenként egy, aranyos,nem? Nemám szépen elosztva... Szóval, ha a jövő hetet túléltem, már minden menni fog. Ma angolt tanultam, holnap és holnapután természetvédelem, szombaton angol, vasárnap lápászat, hétfőn a lápászat vizsga után ismét angoltanulás, kedd angol vizsga, majd termvéd tanulás a csütörtöki termvéd vizsgáig. Szerinted? A pihenést majd a péntek és a vasárnap este jelenti, pénteken ugyanis Christianékhoz vagyunk hivatalosak kártyázni, vasárnap pedig Justyna pierogit főz. Csütörtök este pedig valószínüleg agyhalottként fogok gügyögni az ágyikómban valami teljesen zagyva keveréknyelven. Bár ott tartanánk már... Mindezek után a rákövetkező hétvégén valami kirándulást tervezek a természetbe. Éljen a vizsgaidőszak!

Itt vónék sógorasszony!

2007-01-10T20:42:00.000+01:00

Ismét magyarul, ismét Eberswaldéból írok. Viszonylag kellemes utazás után 9:45-kor léptem be kicsiny szobámba, ahol meglepően szép rendet hagytam decemberben. Kezdjük azonban az elején. Szóval az utazás napja is szorosra sikerült a változatosság kedvéért. Reggel gyorsan bepakoltam a ruhákat, majd Zsuzsanénivel találkoztam még egy gyorsat, miután a gyomromnak és a lelkemnek szóló útravalót is megkaptam, elbúcsúztunk egymástól mégegyszer. Lehet, hogy a hétvégén sztrapacskát főzök, Zsuzsanéni, kedves:)! Ezután Rolandhoz ugrottam be egy pillanatra, hogy elbúcsúzzunk illetve, hogy megtekintsem azt a műalkotást, amelyről csak annyit volt hajlandó előre elárulni, hogy nagyon sok munkaórája van benne. Hát meg is látszik rajta, ugyanis egy dobozt dekorált ki szinte teljesen élethűen Ikarus 211-nek. Mégegyszer Brávó Százados! Ezek után Andrishoz és Viktorhoz néztem be az állatorvosi rendelőbe, ahol szegény Anya már összerogyni készült, mert a kutyának már két órája csöpögött az infúzió, és persze Lulu csak a leglehetetlenebb pózokban hajlandó az infúziót elviselni, tehát végig állni kell mellette. Miután lecsöpögött a nedű, Andristól és Viktortól is elbúcsúztam, sőt fényképet is csináltunk, amit persze most a szobámban hagytam, így nem tudom feltölteni, de ami késik nem múlik! Ha a sok unatkozó milliomoshölgy már az agyatokra megy, lógjatok meg előlük pár napra Eberswaldéba! Hazaérve villámtempóban összeraktam az egyéb dolgokat (nélkülölözhetetlen szobadekorációs anyagok, könyvek, CD-k, kaja, stb.). Eztán nehéz pillanatok következtek, búcsú Anyától... Két hátizsákommal lehet, hogy nem engedtek volna fel a repülőre, ugyanis roppant tömeget jelentettek. Mindezek hatására nagyszüleimhez öt centivel alacsonyabban érkeztem, ugyanis nem vettem le a buszon a terheket, ha már nagy nehezen felimádkoztam magamra (sokaknak már jól ismert elöl-hátul hátizsák kombó). Mama túrós sütijét még valahogy betömörítettem az egyik zsákba, majd tőlük is búcsú és irány a Népliget. Roland, a BKV méltó módon búcsúzott, ugyanis a 75-ös trolin a 205-ös pályaszámú, leggyönyörűbb ráncajtós 280T-t küldte elém. A buszpályaudvaron már ott várt Papa, Viki és Barbi. Viki csak annyit mondott, hogy van egy meglepetése, csukjam be a szemem, és szagoljak bele az elém tartott zacskóba. Rögtön felismertem a Renciék féle töpörtyű és kolbász illatát! Ezer köszönet érte!!! Barbi a szellemi épülésemhez járult hozzá egy angol kisokossal, remélem így meglesz a vizsga. Kisöcsém is befutott, sőt indulás előtt egy perccel Apa is. Így gyor búcsú és már robogtam is Bécs felé. Méghozzá vegyes érzésekkel. Szívesen maradtam volna még egy kicsit, bár már a német dolgok is kezdtek kicsit hiányozni. A buszon mintegy négyen utaztunk, így nagyon kellemes volt, elfért minden, sőt mivel a sofőr nem kapcsolt semmilyen világítást az utastérben a hangulatomhoz illő környezetben utaztam. Bécsben metrózás, majd a vonat felkutatása. A kabinajtóra kiírt cetlik alapján ketten voltunk bejelentve erre az álomutazásra, mindketten Bécs-Berlin viszonylatban. Ehhez képest elindulás után egy srác állított be, hogy van-e szabad hely. Mivel még mindig tök egyedül voltam, mondtam, hogy persze. Éles logikával azonban kikövetkeztettem, hogy nem ő lesz a végleges utitárs. Be is jött, mert St. Pöltenben vette is a kabátját és leszállt. Kapva kaptam az alkalmon, miszerint hivatalos utitársam valószínű meggondolta magát, és gyorsan összetoltam az üléseket. Így már nem mert senki bejönni, sőt még egy lapáttal rátettem a dolgokra: a szokásos hernyó-pózban fetrengtem a majdnem-franciaágyon. Teljesen nyugodtan telt az éjszaka, csupán egy japán turistanő húzogatta a bőröndjét menetrend szerint, óránként felverve az egész kocsit. Hajnalban meg akartam nézni Lutherstadt Wittenberg vasútállomását, amit hazafele elmulasztottam, de természetesen most is átaludtam, és már Berlin környékén ébredtem. Mikor a hangosbemondó jóreggelt kívánt, és bemondta, hogy hamarosan Berlin-Ostbahnhof állomásra érkezünk, nagyon kellemes érzés fogott el, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Régi ismerősként köszöntöttem a jól ismert S-Bahn megállókat: az Ostkreuzot, a Warschauert,az Ostbahnhofot, a Jannowitzbrückét, az Alexet, a Hackescher Marktot, a Friedrichstrassét és persze Hauptbahnhofot! Teljesen frissnek és vidámnak éreztem magam, itt semmi sem változott, a karácsonyi dekoráció is fenn volt még. Sőt a RegionalExpress is a változatlanságot erősítve 10 perc késéssel érkezett. Eberswaldéban se fejezték be a hídépítést, bár már novemberre kész kellett volna legyenek. A trolimegálló így még mindig jóval távolabb van a pályudvartól, de sebaj ez már a célegyenes! Miután a nyolcmillió lépcsőt is megmásztam, amely a kastélyhoz vezet, rámmosolygott a Trabi fecskefarka, én is visszamosolyogtam hát, hisz' megérkeztem! Most úgy érzem teljesen sikerült feltöltődni otthon, kezdődjék hát a folytatás!

2007-01-08T14:17:00.000+01:00

Na, hallo! Glückliches Neujahr! Ich bin schon seit drei Wochen zu Hause, und das bedeutet, dass ich bald zurückfahren muss. Das ist aber nicht so grosses Problem:) Bloß so ist es schwierig, mit fast alle meinen Freunden treffen zu können. Jetzt bin ich in Gyula, ein Kurort in süd-ost Ungarn, und wollte ich einige Bilder über Silvester hochladen, aber hier geht es nicht... Vielleicht zu Hause. Ich hoffe Euch geht's gut, am Mittwoch bin ich in EW, so können wir alles persönlich bequatschen! Macht's gut!

Los geht's auf Deutsch!

2006-12-26T02:34:00.000+01:00

A magyar változat kicsivel lejjebb olvasható!

Na, endlich bin ich zu Hause!

Ich schreibe das Blog weiter, aber jetzt auf Deutsch, weil in diesem Fall seid Ihr so fern, dass wir uns nicht jeden Tag treffen können, und alles bequatschen können. Ich "verewige" hier fast alles was ich interessant finde, und bin natürlich sehr neugierig was mit Euch zwischendurch passiert. Also, bitte Kommentar hinterlassen!!! So wird das Blog ganz ähnlich wie ein Gespräch! Tja, und die grammatischen Fehler noch immer ganz ruhig verbessern!!!:)

Die Fahrt war echt lang. Noch für mich auch. Aber es gab auch lustige Momenten während der Fahrt. Zum Beispiel von Schönefeld bis Leipzig sind wir mit zwei lustigen Frauen im Abteil zusammengefahren. Sie kamen aus Schweden, waren ursprünglich DDR-Bürgerinnen, aber seit 30 Jahren leben sie schon da. Und das wichtigste: sie waren echt beschwipst! So man konnte sich mit ihr sehr gut amüsieren. War egal was ich gesagt habe, sie haben immer gekichert. War lustig auf jedem Fall! Dann von Leipzig versuchten wir schlafen. Wir waren zu viert in einem 6er Abteilung, so war nicht so unbequem, aber... Es ist mir gelungen, eine schöne Erkältung zu bekommen. Endlich um 9 Uhr am Donnerstag war ich in Wien, und versuchte ich den Busbahnhof Erdberg zu erreichen. Das war noch kein Problem mit der U-Bahn, aber mein Gepäck zu sichern! Das ist ein Internationaler Busbahnhof, und sieht so aus, wie die Ersatzhaltestellen beim Hauptbahnhof in EW! Drei Säulen mit den Fahrplänen, ein Bank und nichts mehr! International, oder??? Dann habe ich die Kasse entdeckt, und habe gefragt, wo sich die Gepäcksaufbewahrung befindet. "Sowas gibt's hier nicht." klang die Antwort. Großartig. Endlich konnte ich meine Gepäcke in der Kasse lassen, aber nur weil ich so schön gelächelt habe! :) Danach sollte ich wegen eines Unfalls noch eine halbe Stunde für den aus Budapest ankommenden Bus warten, mit dem meine ehemalige Komilitonin aus dem Gymnasium kam. Wir haben echt schöne Zeit in Wien verbracht, und das Schönste war, wir haben auf UNGARISCH gesprochen!!! Stadtbummel, Café, Stadtbummel und Glühwein ( leider gab's kein Feuerzangbowle, aber ich hab gesucht!!!). So kann ich unseren Tag zusammenfassen.

Wien vor Weichnachten

Virág und Dunc vor dem Rathaus

Um 17:00 sind wir abgefahren, und um 20 Uhr konnte ich meine Familie und Freunden umarmen! Ganz selbstverständlich, daß meine Familie die Gepäcke mit dem Auto nach Hause transportiert hat, aber ich bin mit einem meiner Freunden mit BKV (budapester BVG) nach Hause gefahren. U-Bahn, Strassenbahn, Bus und dann ich hab' das Gefühl gehabt, vorgestern war ich da letztes Mal... Aber mit dieser ÖPNV-Idee habe ich der Plan meiner anderen Freunden vernichtet. Sie wollten unseren PKW anhalten, und mich so begrüssen, aber ich saß nicht im Auto... Dann alle haben das Telefongespräch ein bißchen höhnisch angefangen: "Und, hat's Spaß jemacht mit BKV nach Hause zu fahren, Väterchen???" :) Am Freitag hab ich meine Großeltern besucht, und leckeres, ungarisches gegessen voll mit Fett und Fleisch:)! Am Sonnabend haben wir mit meine ehemaligen Komilitonen Weihnachtsfeier gemacht, das bedeutet essen und lachen s. Fotos.

Gutes Essen, gute Laune und die Beste: Anna

12 Jahren lang Komilitonen mit Nyunyus...

Dann war schon Heiliger Abend mit der Familie, war schön zusammen zu sein...

Mit meiner Eltern

Unsere kleine Familie

Was in Ungarn so wichtig ist: das Essen

Und wie ging's bei Euch? Ich bin sehr neugierig! Schreib mir! Bis später!

2006-12-25T19:51:00.000+01:00

Újra itthon!

Már nagyon vártam! El kell mondjam, hogy a hosszú utazást sem élvezetem annyira, mint gondoltam, de azért túl lehetett élni. Az elindulás napjának délelőttjén megtartottam a kiselőadást Naturschutzból, ami azért volt érdekes, mert előző este karácsonyi összejövetel volt a LaNu hallgatóknak, és fogyott a forraltbor jócskán, így nem túl fitten ébredtem azon a reggelen. Ennek ellenére (vagy tán éppen ezért) egyáltalán nem izgultam, nem is nyögdécseltem, a többiek szerint tök érthetően beszéltem, sőt a záróakkorddal még Zsíroshegyinét is megnevettettem. Tök jól esett, amikor ezek után megkopogtak. (Itt ugyanis nem tapsolnak, hanem a padon kopognak.) Ezután Jacob elvitte a cuccaim nagy részét kocsival, majd még egy gyors Projektplanung-találkozó, és már repültem is be Berlinbe, persze a DB szárnyain. Még volt némi elintéznivalóm karácsony ügyben, de ezt elintézve a csomagjaim és Jacob lakása felé vettem az irányt. Sajnos Justynka nem volt otthon, pedig úgy terveztem, hogy még almalézsubruvkázunk egy karácsonyit. Aztán nagyhajú barátom kivitt az állomásra, s hamarosan elindult a vonat, és percről-percre közelebb éreztem magam Hozzátok. Az utazásnak két lényeges elemét emelném ki. Schönefeldnél felszállt két jóléti svéd-ex-NDKs korosodó hölgy, igen jó hangulatban, így Lipcséig nem unatkoztunk, nagyon jól lehetett ugratni őket, és mindenen harsányan, már-már ordenáré módon nyerítettek. Ezután csend borult a fülkére, és négyen próbálkoztunk aludni, mely jól-rosszul sikerült is, de Bécsben már éreztem, hogy sikerült rettenetesen megfáznom. Sebaj, Virág busza is késett, így még rátettem egy lapáttal a megfázásra. Virággal ugyanis előre lezsíroztuk, hogy Bécsben találkozunk, neki ugyanis ez a város olyan, mint nekem Prága. Jó sokat villamosoztunk, metróztunk, meg sétálgattunk, sőt végre egy jó nagyot tudtunk dumálni kávézás közben. Így gyorsan elröpült az idő és már robogtunk is hazafelé a busszal. A Lágymányosin már alig bírtam magammal, bizsergett a lábam, alig vártam, hogy leszálljunk, és aztán végre! Olyan jó volt újra megölelni mindenkit! A családon kívül Nyuny, Barbi és Róuland tette tiszteletét. Miután kiörvendtük magunkat, bepakoltuk a cuccot a kocsiba én azonban természetes módon BKV-val tértem haza, melyben "meglepő módon" társam is akadt Roland személyében. A legszebb UV-útvonalat kiválasztva közelítettük meg a Batthyány teret, és én a Gellért téren már teljesen úgy éreztem, hogy két nappal ezelőtt jártam itt utoljára, így az akklimatizálódás hamar megtörtént. Kis utazásunk nem maradt kommentár nélkül, ugyanis a Népefront összes képviselője a "Na, és jól hazaértél a BKV-val?" kezdetű, cseppet gúnyos hangvételű mondattal kezdte a telefonbeszélgetést, ugyanis kisült, hogy ezen akciómmal keresztülhúztam a "Törökvésznél lestoppoljuk a kocsijukat és így köszöntjük" fedőnevű akciójukat... Bocs!
Szóval a lényeg, hogy itt vagyok, újra él a magyar számom, sőt néha tán az MSN-hez is hozzáférek, a blogot ittartózkodásom alatt is továbbírom, csak németül, hogy a kintiek se érezzék elfelejtve magukat, de a fotók azok nemzetközi nyelven beszélnek továbbra is. Nagyon szeretnék minél több emberrel találkozni, úgyhogy hallassatok magatokról! A személyes találkozásig csók Nektek!

2006-12-18T21:42:00.000+01:00

Sziasztok!

Nagyon rég nem írtam, így most inkább képes beszámolót tartanék az elmúlt három hétről. A legfontosabb dolgok: két és fél hete rettenetes honvágyam van, az althüttendorfi önkormányzati testület előtt tartott előadásunkból mintegy 4 percet én tartottam, itt járt Ónodi tanár úr, az otthoni szakirányvezetőnk, valamint otthon akarok lenni. Nincs semmi baj, csak nagyon hiányoztok!!! A képek tehát:

A lakosztály

A lakosztály 2

Magyar-lengyel-német rakottkrumpli készül Janéknál. A két lengyel lány: Agnieszka és Monika

A magyaros tálak

És a végkifejlet

Egyik pénteken Jacobbal vacsorára voltunk hivatalosak Christianhoz. A menü feketeerdei specialitásokból állt, vacsora után pedig belevetettük magunkat az éccakai életbe :)

Így belecsöppentünk egy kocsma születésnapi vendégségébe, a képen látható úriember volt a szakács, jellegénél fogva muszáj voltam megörökíteni... Azért a hölgy sem semmi... De a legkomolyabb 40 év körüli egykori Madárfejű Lajcsikát sajnos nem sikerült lencsevégre kapni. Pedig a legkomolyabb SZTK-keret, kötött pulcsi összeállításban díszelgett

2006-11-29T16:55:00.000+01:00

Felteszek pár képet a kastélyról, amelyben lakom. Hamarosan a szobámról is csinálok párat, csak azt még elő kell készíteni... :)

Drachenkopf a város felől nézve

A jobb oldalon a faltól számított első erkély az én kis szobám

Folyosónk: szemben Uwe (a sütőtökleveses) szobája, jobbra a fürdő ajtaja, balra a Herr Dezsény feliratú ajtó

Még egy csomó képet fel akartam rakni a cottbusi kirándulásról, de már megint nem engedi a gép. Holnap megint megpróbálom. Csók!

2006-11-28T18:40:00.000+01:00

Tyű, mostmár aztán vége a lazsálásnak. A múlt hét is szorgosan telt, azt hittem, ha nincs tanítványom, akkor annyi időm lesz, hogy csuhaj! Hát nem egészen, de azért lehetne rosszabb is. A múlt hét legemlékezetesebb történéseinek sorát a szerda esti Projektplánung nyitja. Christiannal elvállaltuk, hogy a két csapat (Kooperationsgruppe és Gestaltungsgruppe) javaslatait a beadandó tagolására vonatkozólag megpróbáljuk egy fedél alá hozni. Nála csináltuk az egészet Berlinben, gondoltam másfél óra alatt végzünk, hát nem egészen. Történt ugyanis, hogy mire hazaértünk hozzájuk a barátnője Katja egy tál frissen készített rakott krumplival várt bennünket. Szóval először megvacsoráztunk, mert üres hassal dolgozni azért mégsem lehet. Aztán kitalálták, hogy mielőtt belekezdünk, megmutatják a Skóciában készített fényképeket, úgyis meg kell emészteni a vacsorát. Így valamikor fél nyolc felé keztünk hozzá a munkának, s két óra alatt be is fejeztük. Mindezt azért, hogy másnap a többiek jól lefikázhassák, és újra átdolgozhassukJ. Csütörtökön rengeteget gondoltam rátok Zsaufi és Kingi, ugyanis az egész délutánt Althüttendorf kérdéses területeinek felmérésével töltöttük a Gestaltungsgruppe prominens képviselőivel (Kirsten, Sophie, Daniel és én), ahogy azt kell mérőszalaggal és ceruzával. Nem volt ám olyan jó dolgunk, hogy csak leolvastuk a lézeres ketyerét egy pillanat alatt! Így sötétedéskor már ideggyengén, szétfagyott lábujjakkal és merev kézfejjel tértünk haza. Azért vicces volt. Ha nyolcmilliárdszor nem mondtam el aznap, hogy bitte, akkor egyszer sem. Sajnos az itteni partnereimmel még nem vagyok olyan viszonyban, hogy egy ilyen felmérés olyan olajozottan menjen, mint Veled, Kingi: „Na eriggyé má arrébb Anyukám azzal a mérőpálcával, de izibe!” Pénteken sokáig alvást terveztem, ehhez képest előző este Bini telefonált, hogy jó lenne, ha reggel el tudnék velük menni interjút késziteni a projektben érintett hivatalvezetővel, és az épitési hivatal vezetőjével Joachimstalba, így reggel hétkor már Biniéknél voltam. Az interjú jól sikerült, kiderült, hogy ők tök mást szeretnének tőlünk, mint amiről eddig szó volt. Nagyszerű! Mindenesetre jól megkávéztattak bennünket, süte is volt, és jobbnál-jobb sztorikat meséltek nekünk, aminek persze semmi köze nem volt ahhoz, amiért jöttünk. Végül már-már újságírói bravúrral sikerült őket visszaterelni a lényeghez. Mennyivel egyszerűbb volt Kingi, mikor csak annyit kellett mondanunk: „és kedves József, ha azt mondom természet, mi jut erről az eszébe?” Az interjút letisztázandó közösen megreggeliztünk ezután Bininél, majd mindenki dolgára sietett. Nekem volt egy lápászat (eddig mocsárológia) csoportmegbeszélésem, a délután folyamán, majd egy másik évfolyamtársam, Sandro meghívásának tettem eleget. A srác félig Krisnás és a magyarországi Krisna-völgyben készített fotóit mutatta be az egybegyülteknek. Pont akkor érkeztem meg, amikor készen lett a kaja: sütőtök leves (sokkal jobb volt, mint a múltkori, bár Martini ebben sem volt) és főzz-össze-mindent volt a menü. Ettem csicsókát, hát egy rakás szar megfőzve, nyersen viszont nagyon finom. A magyar képek után, melyek közül csak a Balatonkenese és Fűzfő közötti vasúti töltést sikerült felismernem, egy szalmabála házakról szóló filmet tekintettünk meg. Ismét hatalmába kerített a szalmabála-láz, mint anno az Ökologikus építészet c. tárggyal kapcsolatban, emlékszel még Zsaufi? Sandroék meghívtak, hogy menjek velük a hétvégén izzadni. Először én is meghökkenve kérdeztem vissza, hogy micsinálni? De aztán elmagyarázták, hogy ez egy ősi indián szokás és hogy tök jó. Ekkor már beugrott, hogy még nagyon régen mestéltetek már erről Dia és Dorka. Mindenesetre visszautasítottam a lehetőséget, mert már hét elején eldöntöttem, hogy Cottbusba kirándulok. Így is lett, s Lutschiéknak nincs Semestertickete, Jacob Dortmundba utazott, Christianéknak pedig aznap volt a hatéves évfordulójuk, egyedül vágtam neki az útnak. Elegáns módon IC-vel nyomultam Berliből Cottbusba, majd átadtam magam a tömegközlekedés élvezetének. Rögtön leszállás után egy Ludmillát sikerült lefotóznom olyan közelről, amit álmaimban sem mertem gondolni. Eztán a város villamoshálózatát mértem fel szakmai szemmel. Természetesen mikor máskor újítják fel a vágányokat, ha nem pont akkor, mikor ott vagyok. Így a vonalak egy részén busszal oldották meg a közlekedést. A város villamoshálózatát ugyanolyan Tatra villamosok látják el, mint amilyeneket Szeged városa vásárolt használtan Potsdamból. A különbség csupá annyi, hogy ezek a felújításkor kaptak egy alacsonypadlós középrészt. Roppant érdekes és leleményes megoldás(ocska). Épp az egyik körvégállomáson fényképezgettem, amikor hirtelen és teljesen váratlanul megjelent egy nosztalgiavillamos! Rögtön lencsevégre kaptam, és feszülten vártam mi lesz a végkifejlet. Hát megállt. Sőt a vezér is leszállt. Na, nekem se kellett több, irány kérdezősködni. Nagyon készséges volt a vezérúr, elmondta, hogy különmeneten van, de nyugodtan szálljak fel, fényképezzek, stb. Ezek után már mindennel kapcsolatban kifaggattam, ezzel a villamossal, a Tatrákkal sőt az egykori Ikarusokkal kapcsolatban is. A csúcspont az volt, mikor együttes erővel kezdtük fikázni a kombínókat. Kiderült ugyanis, hogy Cottbus is akart vásárolni e csodás villamosokból, de volt eszük, és mikor a többi városban bekövetkeztek a sorozatos váztörések, inkább visszaléptek az üzlettől. Ezek után már magától értetődő volt, hogy elvitt addig a megállóig, ahol a jóléti villamosbérlő-társaságot vette fel. Azt hiszem nem kell tovább részletezzem milyen hangulatban voltam, mikor egy kis nosztalgiavillamosozás után leszálltam! Még mindig féig eufórikus állapotban tértem be a cottbusi vend múzeumba. Ugyanis az NDK útikönyv is említette, hogy a város kétnyelvű. Eleinte arra gondoltam, hogy a mi vendjeink rokonaira lelek itt, de hamar kiderült, hogy a hasonló megnevezésen kívül olyan sok közös nincs közöttük. Az itteni vendek, vagy más néven szorbok már a X. századtól kezdve itt laknak, a nyugati szlávokhoz tartoznak, és így rokanaik a lengyeleknek és a cseheknek, tehát nekem is szimpatikusak. A hatalmas kiállításon mintegy két óra alatt sikerült magam átrágni, nagyon szép anyag, csak a népzenéjükről mond keveset. Mostanában teljesen népzene-hiányom van. A magammal hozott Naplegenda CD-t már rongyosra hallgattam, és már szinte minden lehetőséget megnéztem, hogy hallhat itt az ember egy kis magyar népzenét, neadj’isten magyar néptáncelőadást, de a német kultúra fellegvárában, Berlinben erre nincs lehetősége az embernek. Természetesen otthontartózkodásom alatt semmi érdekeset nem játszanak a Táncszínházban sem... Lehet, hogy az Aranyvándor találkozóra Ani nénit is el kéne hívni, hogy tartson nekünk néptáncórát. Prágában utolsó este úgyis olyan jól ment a táncbemutató a sportpályánJ! Hazafelé természetesen másfelé jöttem, mint odafelé, így még Frankfurtban is jártam. Nem kell megijedni, nem tévedtem el annyira, itt mifelénk is van egy Frankfurt, csak éppen nem am Main, hanem an der Oder. Mikor fél 10 felé hazaértem még mindig nem volt vége a napnak. Ugyanis hivatalos voltam egy évfolyamtársam, Danja bulijába. Így a vasúttól hazasiettem, majd hamarosan indultam is tovább. Nem hiszitek el, de ismét jókor érkeztem, ugyanis a kaja pont kész lett. Nem is tudom honnan van ilyen jó érzékem ehhez... Az egész elég jól sikerült, a végét leszámítva. Ugyanis nem más vetett véget az összejövetelnek, mint a rendőrség. Pedig egyáltalán nem voltunk hangosak, állítólag az egyik lakónak nem tetszett, hogy nem volt kiírva a buli a lépcsőházban. Én egyetlen rendőrt sem láttam, mert végig a konyhában dumáltam. Csak hallottam amit mondanak, de André évfolyamtársam azt mondta, jobb ha maradunk. Állítólag többen voltak a zsaruk, de nem jöttek be a lakásba. Mindenesetre akit láttak, azt elhajtották. Na ilyet is itt kell átélnem. Még dumáltunk egy kicsit, aztán szépen hazaballagott a maradék pár ember is. Vasárnap mostam, főztem, takarítottam, lápászatot olvastam. Mindezek végeztével kora este még a lengyelekhez is kilátogattam. Hétfőn felfedeztem magamnak a könyvtár útvesztőit. Eddig megelégedtem annyival, hogy kikerestem a számítógépes adatbázisból a könyvet, majd megnyugodtam, hogy megvan, és mint aki jól végezte dolgát, szépen odébbálltam. Most azonban tényleg kellett egy könyv, így nem úsztam meg ennyivel. A rendszer lényege, hogy kikeresed a katalógusból a dolgot, majd szépen kikeresed magadnak a leltári szám alapján a könyvet. Itt valami szörnyrendszert alkalmaznak az ETO helyett, így eltartott egy darabig, míg sikerült végre meglelnem a keresett kiadványt. Azóta viszont szívesen járok a könyvtárba, mert számos izgalmas könyvet találtam, az egyetlen bajom velük, hogy németül vannak:)...

2006-11-21T16:04:00.000+01:00

Így teljesüljön minden vágyam! Közvetlenül miután az előző írást felraktam a blogra, megnéztem a leveleimet, és mi várt ott? Egy emil Gödöllőről, hogy úgy néz ki lesz még pénz, és aki akar maradhat kint még egy félévet! Csodás! Különben meg egy hét után végre megérkezett a buszjegyet tartalmazó boríték otthonról, így mostmár minden biztos. Szép kis utazás lesz, december 20-án este 20:54-kor indulok Berlin Hauptbahnhofról, 21-én reggel 9:06-ra vagyok Bécsben, ahol lesz időm feleleveníteni a régi szép emlékeket (közös buszozás, metrózás, igaz Nyunyus, Dia?!) Ugyanis csak 17:00-kor indul a pesti busz, és végül-végre 19:55-kor letehetem a lábam a Népliget autóbuszállomás flaszterjére!!!

2006-11-20T14:19:00.000+01:00

Az elmúlt hét legfontosabb eseményeiből szemezgetnók ezúttal is. Nagyon büszke vagyok magamra, mert hétfőn és kedden meg tudtam állni, hogy ne menjek sehova, hanem egy kicsit a főiskolai dolgokkal foglalkozzak, így a turizmust leszámítva megvan az összes beadandóm és kiselőadásom témája, le is egyeztettem már a tanárokkal. Ennek örömére persze szerdán húztam be Berlinbe amint vége lett a tanításnak. Szerencsére csak francia volt, mert Zsíroshegyiné (természetvédelem) beteget jelentett, bár állítólag többen látták a főiskolával szemben lévő pralinéüzletben, de azzal nyugtattuk meg magunkat, hogy nyilván pralinébetegségbe esett. Csütörtök reggel hivatalos voltam az egyik évfolyamtársam, Susan születésnapi reggeliző-zsúrjára. Egész jól sikerült, friss péksütemények, torta, banános kenyér… És a legeslegviccesebb, hogy mindez abban a lakásban került megrendezésre, ahol anno Lutschi lakott, s mikor mi itt voltunk mi is itt háltunk. Barbi, a Lutschinak rajzolt báránykád még mindig a konyha falát ékesíti! A jelenlegi lakók nagyon boldogok voltak mikor elmeséltem a történetét, mert már sokat gondolkodtak rajta, hogy honnan származhat. Délután pedig a projektplánung csapattal Berlinben jártunk egy tervezőirodában, melynek a vezetője még korábban felajánlotta segítségét nekünk. Két és fél órán keresztül tárgyaltunk, végül magunk között szólva nem sokkal okosabban távoztunk. Nem baj, nyelvgyakorlásnak nem volt rossz. Pénteken ugyancsak Berlin volt a program, mert titokban MSN-társalgást szerveztünk Rencivel és Vikivel, ugyanis pénteken volt a gólyabál Gödöllőn, és mindenki kint volt, aki már nem lakik a koliban. Mintegy 160 percet sikerült társalogni, de már nagyon jól esett hallani a hangotokat! A körülmények nem voltak éppen ideálisak, ugyanis egy internetkávézóba ültem be, ahol rögtön az első 5 perc után rámszóltak, hogy ha kicsit halkabban tudnám intézni… Szóval innentől kezdve semmi örömujjongás, hahotázás, ordibálás. Azért így is jó volt, bár többször lincshangulat volt körülöttem. A projektplánungos Daniel azóta már felajánlotta, hogy hozzá mehetek, úgyhogy jó volna a többiekkel is összeszervezni valami hasonlót. Miután a gödöllői interurbánt befejeztem, és már négy kés állt ki a hátamból, Zümivel is társalogtunk egy jót. Ezután hazafelé vettem az irányt, és a vonaton már megint megtalált magának egy csapat punk. A főnök egy húszas évei végén járó, rózsaszín hajú roncs volt, aki ülni alig bírt már, olyan részeg volt, aztán két fiatal srác tartozott még a galerihez, Zöldike és Kékike, akik épp lázadó korszakukat élhetik, és nem lehettek idősebbek 18-nál. A csapat éke Csoffadtka volt, egy szintén 18 körüli konszolidált leányzó, aki kilógott a sorból, mert nem volt festett a haja, és nem is volt bepiálva. Aranyosan társalogtak egymással, rikoltoztak és minden megállónál azt hitték, hogy már EW-ban vagyunk. Azért sem ülök el gondoltam, amit azzal háláltak meg, hogy engem is bevontak a beszélgetésbe. Megnyugtattam őket, hogy a vonat csak EW-ig megy, így nem fognak fennmaradni rajta, és én is ott szállok le. Ezzel Zöldike agya elvolt egy darabig, ugyanis három-négy percen keresztül dolgozta fel az információt, majd annyit mondott, hogy jó, de szóljak, ha már ott vagyunk, mert nem akar fennmaradni a vonaton. Ezek után nem bonyolódtam bele, hogy mit jelent az Endstation, miszerint végállomás kifejezés. Különben kellemesen elbeszélgettünk, közös megegyezéssel eldöntötték, hogy biztos eberswaldei vagyok, azért tudom ilyen jól a dolgokat. Búcsúzóul a főnök meghívott, hogy valamelyik nap látogassam meg a munkahelyén, a vasúti felüljáró környékén dolgozik Fedél Nélkül árusként, és a csapat nevében minden jót kívánt, ezt én is viszonoztam, és mondtam, ha arra járok, mindenképpen meglátogatom munka közben. Ezek engem mindig megtalálnak. A múltkor utazok az S-Bahnon, alig vannak páran a kocsiban, felszáll egy gusztusosan ápolatlan csaj rózsaszín szőrzettel a fején, és hová ül le a majdem töküres kocsiban??? Hát persze, hogy közvetlenül velem szembe! Remek. Miután kényelmesen elhelyezkedett: láb fel az ülésre, a hátizsákját hozzáb*szta a lábamhoz, de legalább elnézést kért, elkezdett falatozni. Ínycsiklandó szendvicsét olyan szépen és szolídan ette, hogy én hozzá képest bármelyik királyi családhoz elmehetnék étkezni, de így legalább a vagon túlfelén ülők is hallották, hogy a lányka falatozik, mert olyan iszonyatosan csámcsogott. De önzetlen lelkületű volt a drágám, ugyanis engem is megkínált! Tudjátok, hogy nem vagyok különösebben válogatós, de ez a gasztronómiai élmény nekem is soknak tűnt, így egy „Nájn, dánkesőn”-nel visszautasítottam kedvességét, amin valószínűleg megsértődött szegény pára, mert a következőnél leszállt. Ha már a guszta témáknál tartunk el kell meséljem egy másik élményemet, amikoris közel voltam ahhoz, hogy a buszon előttem ülő fazon nyakába hányjak. Ugyanis az itt teljesen természetes, hogy mindenki nyilvánosan túrja az orrát például a buszon, menet közben az utcán, előadáson a főiskolán stb. De ez az előttem ülő, konszolidált ötvenes fazon elkezdte kaparászni a pörsenéseit a fejbőrén, majd nem hagyta ám veszendőbe menni a talált dolgokat, ugyanis nagy cuppogások közepedte hasznosította. Tíz perc után tényleg ott voltam már, hogy lehányom. Ennyit a német kultúráról. A hétvégét egészen furcsa módon Berlinben töltöttem. Jacob és Daniel ugyanis szombat este tartotta az indiai képek bemutatóját. Minegy 60 embert szándékoztak meghívni az eseményre, amiből végül hál’ Istennek csak 30 lett. Mindenesetre pénteken megkérdeztem tőle, hogy tudatta-e már a házban lakókkal, hogy mire készül. Azt mondta, hogy már kiírta, mire csak annyit tudtam mondani, hogy helyes, akkor tíz perc türelmet már nyertünk a szomszédoktól! Nyolcra volt meghirdetve a kapunyitás, és nem késtem el, mert már hatra ott voltam! Igaz eredetileg 4-re akartam menni, tehát azért hoztam a szokásos szintetJ. Nem különösebben pakoltunk össze, ugyanis a házigazda azt mondta, hogy nem szükséges. Na ja, mondtam neki, még nem voltál Maribulin, Apukám! Aztán fél kilenc felé elkezdett szálingózni a nép, és fél tízre már egész sokan voltunk. Úgy látszik végérvényesen rajtam marad a Donny (kiejtésben majdnem tökéletesen egyezik a magyar Danival)név, ugyanis miután bemutatkoztam egy-egy ismeretlen emberkének, hogy ihj bin Dánijel, mindenki megkérdezte, hogy és honnan ismerem Jacobot, majd mikor Magyarországot emlegettem, akkor mindenkinek leesett, hogy „ááá dú biszt dánn Donny, fíl háb ihj són űber dihj gehőrt!”, Szóval te vagy Donny, már sokat hallottam rólad. Megismertem végre személyesen Katját, Christian barátnőjét is, hát őt is csepp asszonynak nevezné Almási úr. Csak 500 képet válogattak össze a srácok, így mintegy két óra alatt végig is értünk rajtaJ. Rengeteg képet csináltak a helyi tömegközlekedési eszközökről, így roppantul élveztem a vetítést. Christian pedig egy glasgowi vonalhálózati térképpel, amit a múlt heti kiruccanásukkor szerzett, egy traktorkártyával, amit a pincében talált lomtalanításkor és egy üvegcse feketeerdei körtápálinkával lepett meg az este folyamán, amit ott helyben el is fogyasztottunk. A diasó után a bulié lett a főszerep, de nem tartott túl sokáig, mert egy csomóan hamar lelépték. Viszont átjött az egyik szomszéd, de nem azért mert aludni, hanem mert bulizni akart! A végkifejlet persze ismét az lett, hogy Justynával és egy vodkásüveggel talált ránk a pirkadat, miközben a Fijesztamekszikánára (80-as évek német slágere) roptuk. Délben igyekeztünk lelket verni magungba, és kicsit összerámoltuk a lakást, meg kitakarítottunk. Jacob elmondása szerint még nem látta ilyen tisztának a lakást, többször kell tehát bulit szervezni. Mondam neki, hogy ez a koliban is így működött. Az ebédünket az éccaka megismert szomszéd sráccal együtt költöttük el a közeli csájna-buffetben. Justynkával közben az összes karácsony körüli lengyel és magyar szokást tárgyaltuk meg, majd megállapítottuk, hogy érdekes módon igen sok a hasonlóság. Ezek után felkerekedtem, és irány a Fridrichstrasse, ugyanis egy továbbképzéssel, nyelvtanulással és külföldi tanulmányutakkal kapcsolatos kiállítás volt az egykori szovjet kultúra házában, és gondoltam megnézem hátha találok valami hasznosat. Ugyanis mostmár el kell mondjam Nektek, amit gondolom mindannyian sejtetek, meg mondogattam is már az elején: mindenképpen maradni szeretnék a jövő félévre. Ehhez azonban valami ösztöndíjat kell találjak, és a kiállításon kaptam is hasznos infokat a dologgal kapcsolatban. Jacobnak persze tőle megszokott módon volt egy kedves megjegyzése, mikor mondtam, hogy indulok, mert még elnézek a Fridrichstrasséra: „Eszbánfáren, odervász, dú zau!” S-Bahnozgatunk, mi, te disznó! De amikor elmondtam, hogy miért megyek, akkor kisebbfajta örömtácot lejtett, hogy akkor maradok a jövő félévre is. Eddig ugyanis az erre vonatkozó kérdéseket mindig a titokzatos „málsauen”, majd meglátjuk kifejezéssel ütöttem el, minek hatására az útlevelem ellopatását és egyéb, a hazajutást nehezítő eseményeket helyezett kilátásba. Miután a cseh információs pultot is kifosztottam a kiállításon, hazafelé vettem az irányt, de nem ment ám olyan egyszerűen, ugyanis az Amszterdam-Angermünde IC a mozdony meghibásodása miatt 60 percet késett, a Düsseldorf-Stralsund IC forgalmi okból 35 percet, a RegionalExpress pedig megszokásból 20-at. Német pontosság, mi?

2006-11-14T20:47:00.000+01:00

Zsuzsanéni kedves, reszkessenek bizony! Eltüntetjük a budapesti Staro-készletet abban a három hétben, amíg otthon leszek! Dafi, nyilván Neked van igazad a típusokkal kapcsolatban, én csak arra emlékszem, hogy volt MIG 23 is, de a TU-134-en kívül semelyikbe se lehetett beülni.

Múlt csütörtökön Projektplanung csapatunk tervezői része helyszinelni indult Althüttendorfba. Egész nap sütött a nap, így mindenki boldog volt, hogy gyakorlatilag kirándulásnak is felfogható a kiruccanás. Persze mire a vonatból kiszálltunk (15 perc) már szakadt az eső, és nagyon csúnya fellegek gyülekeztek felettünk. Igyekeztünk minél többet elintézni, de fél óra után, halál vizesen azt mondtuk, hogy a következő vonattal irány vissza EW-ba! Tehát sikeresnek mondható az egész...

Ázott egerek hazafelé... (Kirsten, Sophie, Daniel)

Estére viszont meghívást kaptam vacsorára Binihez, akiről már ejtettem néhány szót, és aki a Projektplanung csapat kommunikációs osztályának dolgozója. A képen is látható Daniel tolmácsolta a meghívást, majd eligazított, hogyan találok oda este. Igyekeztem mindent megjegyezni, de persze nem sikerült. A házat még megtaláltam, aztán ismételgettem magamban: cvájte étázse, rehjc. Az emeletben biztos voltam, csak az irányban nem, de próba-szerencse alapon becsengettem a jobbra lévő ajtón, amit mindkettőnk legnagyobb meglepetésére egy évfolyamtársam nyitott ki, aki annyira meglepődött, hogy zavarában rögtön beinvitált. Ekkor megkérdeztem, hogy itt lakik-é Bini, mire kiderült, hogy egyel lejjebb. Naja, az emelet biztos... Ígyhát villámlátogatásom véget is ért, és mostmár a helyes ajtónál próbálkoztam. Pont időben érkeztem, a kaja épp elkészült. Kicsit meglepődtem, ugyanis Binin és Danielen kívül senki se volt ott, én meg azt hittem, hogy össznépi zabálás lesz, de így is remekül sült el. Nagyon finomat ettünk, csak éppen a hús hiányzott belőle. Valami dél-amerikai szörnygabona volt kifőzve köret gyanánt, amit Bini állítása szerint iszonyatosan elsózott (szerintem pont ettől lett ehető), a zaft pedig mindenféle fonnyadt zöldségből állt, de rettenetesen jó íze volt! Magam is csodálkoztam, hogy ilyen dolgokat meg lehet enni. Desszertként pudát (Ili mama megnevezése a pudingra) fogyasztottunk. Aztán visszavonultunk Bini szobájába, ugyanis a lakótársait még nem ismeri annyira, mert nemrég költözött be (ez volt a 16.! költözése az elmúlt három és fél évben!). Jó társaságban gyorsan múlik az idő, így mire észbekaptunk már fél 12 volt, így Daniellel nyeregbe pattantunk és hazatekertünk. Pénteken intéztem a jegyeket hazafelé, mivel elmaradt a mocsárológia. Este pedig ír zenei est volt a Studiclubban, ami kifejezetten jót tett már, főként az élő hegedűmuzsika esett jól. Nagyon hangulatos est lett volna, ha az előttem állók nem kezdenek el sajátos módon táncolni, nyilván nem volt nyitva aznap a dizsi. Azért ennek ellenére is jól sikerült, éjjel fél kettőkor még megvitattuk a finn csajokkal, hogy az angoltanárunk pránunsziéjsönje (nem úszod meg, hogy kidugd a nyelved: through) kritikán aluli, majd hazatértem, ugyanis szombaton nyitva tartott az S-Bahn múzeum. Eredeti terv szerint Jacobbal nyitásra mentünk volna, de én 11-kor ébredtem, majd összeszedtem magam, és telefonáltam neki, ezzel sikerült felébresztenem. Szóval a nyitásból nem lett semmi. Mivel még a nagyszüleit is meg kellett aznap látogatnia, lemondta a programot, illetve esti találkozót javasolt. Persze én nem bírtam már magammal és felkerekedtem, hogy egyedül tekintsem meg a kiállítást. Az első igen kellemes meglepetés az eberswaldei pályudvaron ért, amikoris a jól megszokott Stadler RS1 helyett egy zsiruj (kéretik fonetikusan kiolvasni) FLIRT járt be az állomásra. Ez az a vonat, amit a MÁV is megrendelt az 1-es és a 30-as vonalra. Meg kell hagyni nagyon kényelmes, bár ami a nyílegyenes hátamnak kényelmes, az általában iszonyat kényelmetlen mindenki másnak...

STADLER FLIRT

A kalauztól megtudtam, hogy egy társvállalattól kapta az ODEG (Ostdeutsche Eisenbahngesellschaft) kipróbálásra a masinát, és még azt is megsúgta, hogy nagyon jól megy, volt alkalmuk kipróbálni. BeFLIRTöztem hát Berlinbe, és egészen az S-Bahn múzeumig nyomultam tovább. Lehet, hogy nem is olyan nagy baj, hogy egyedül tekintettem meg a kiállítást (csak a történelmi vonalhálózati térképek előtt időztem másfél órát, és ezt Zsaufin és Rolandon kívül kevesen tűrik). Persze másodperceknek éreztem az ott töltött időt, így a csecsebecsék vásárlásával már igencsak sietni kellett, azért így is sikerült beszereznem egy eredeti kulcstartót a 275-133-as kulcsáról. Néhány fotó a múzeumból:

Feliratok az 50-es évekből

Korok-padok-ülések: kreatív belsőtér bemutató

A 480-as vezérállása

Bizony, nem véletlenül ismerős mindenkinek:) a felső embléma, ugyanis a mi HÉV járműveink is ebben a gyárban készültek

És ha már otthonról esett szó: FOK-GYEM jegyautomata Kelet-Berlinből

Azt hiszem méltó helye van itt a jelenleg közlekedő típusok ismertetésének, nem kell megijedni, csak három van, és a részletes műszaki adatoktól ezúttal eltekintek. Szóval jelenleg (időrendi sorrendben) a következő típusok közlekednek: 485; 480 és 481. Tőlem rendre a következő neveket kapták: Szöglet, Kübik (mint a centiméter) és Lebeny, tán nem kell magyarázni miért. Különben tiszteséges és hivatalos becenévvel is rendelkeznek: Cola-Dose, Toaster (kettő ugyanis a fűtés hibája miatt teljesen kiégett a nyolcvanas évek végén) és Tauchbrille (búvárszemüveg). Nekem persze a leghibásabb szörnyszéria a 480 tetszik a legjobban, és nagyon helyes hangja van, amikor indul.

485, Szöglet, Cola-Dose

480, Kübik, Toaster

Kübik az Ostkreuznál, hát nem édes? Photo: D. Dezseny:)

481, Lebeny, Tauchbrille

Mikor a múzeum bezárt pont felhívott Jacob, hogy menjünk moziba. Remek, gondoltam, inkább vettem volna még öt képeslapot a mozi árából, de mivel kb. két éve nem jártam filmszínházban rábólintottam. Még volt némi időm a találkozóig, így villamosozással töltöttem az időt, majd ismét csörgött a telefon, hogy szintén göndörhajú barátom hamarabb ér haza, mint gondolta, és találkozzunk nála. Pont jó helyen jártam, mert csak fel kellett pattanom az U5-re, és ez egész a Frankfurter Torig repített. Így kicsit hamar értem oda, gondoltam, veszek pár sört és elindultam valami alkalmas helyet keresni. Az utcán pedig kivel futottam össze, mint Justynával, Jacob lakótársával, aki barátnőjével Anjával épp haza tartott, csak még be akartak térni valahova sört venni, így együtt vettük meg a muníciót. Mint a legrosszabb amerikai szappanoperában, Jacobbal a ház ajtajában futottunk össze, aki hogy-hogynem néhány sört cipelt a kezében... No comment. Felérve a lakásba még volt kis időnk, így megkezdtük az aranyszínű nedű fogyasztását (Enn, ne a golden showerre gondolj!). A lányok a Borat-ra foglaltak jegyet, amiről utóbb kiderült, hogy nagy baklövés volt, mindegy legalább telezabáltuk magunkat cukrozott pattogatott kukoricával a film alatt. A mozi végeztével kiderült, hogy én még nem ettem Berliner Currywurstot, így feltétlenül el kellett menjünk a Fridrichstrasséra, hogy megkóstolhassam. Tényleg nagyon finom, de semmiben sem különbözik a mi sültkolbászunktól. A finom falatokat élesztő ízű trágyasörrel kísértük le. Ezek után hazafelé vettük az irányt, , mivel péntek volt az S-Bahn és az U5 is "durch" közlekedik, vagyis egész éjjel, így kényelmesen visszabumliztunk a főhadiszállásra. Ezek után felpörögtek az események, a már ismert cajgon jobbnál jobb zenék szórakoztattak bennünket, táncoltunk polkát, csárdást, tangót, mindent. Anja megfázásra panaszkodott, mire belé diktáltunk egy vodkát (ha már pálinka nincs), és Jacob megvizsgálta a torkát, mire Anja közölte, hogy inkább nyugovóra tér.

"Zág mál áááááááááááááááááááááááááááááááááááá!"

Így hármasban folytattuk tovább, de kisvártatva Jacobot is elvesztettük, és egyszer csak arra eszméltünk Justynával, hogy a konyhában ülünk már pár órája, be nem áll a szánk, üres a vodkás meg a zsubruvkásüveg és világosodik, ugyanis fél hétre járt már az idő. Tiszta Fülesd és vándor hangulatom volt: jó társaság, nagy dumálások, némi innivaló és máris világos van! Gyorsan nyugovóra tértünk, majd mikor fél 12-kor felébredtem, a lányok már talpon voltak, sőt a reggeli is elkészült, tisztára, mint mikor Zsófi buli után tejbegrízzel próbál magamhoz téríteni! Ébredező pajtásomnak csak annyit tudtam mondani (pontosabban kissé rekedtes hangon károgni) bátorításként, hogy "fijesztá, fijesztá mekszikáná", ahogy azt a híres német sláger is mondja. Kb. olyan hatással volt rá, mint amikor engem kelteget a Roland a "Kotikakicsikotiébredjkotika..." szöveggel giccsesen bájos hangon, a hatás: felkelek, csak azonnal hagyd abba! A reggelin elég sokáig nyámmogtunk, de utána új erőre kapva a lányok sétálni indultak, mi pedig legugrottunk a közértbe egy kis pilzeniért, ilyenkor ugyanis fontos a minőség... Miután visszaszédelegtünk a lakásba, elérkezett az a pillanat, amire a szegi kirándulás óta várok: megnéztem a Blájent németül! Nagyon komoly, elég jók a szinkronhangok, de a poénok teljes kiélvezéséhez, akárcsak a magyar verziót, még jópárszor meg kell nézni. Fikusz Kukisz mindenesetle Schwanzus Longus névle hallgat, de a felesége nevét nem sikelült elsőle megjegyeznem. Este hat felé összeszedtem magam, és nekivágtam a hazafelé vezető útnak, amibe egy kis utazgatás is belefért még, így tízre keveredtem haza.

A rendkívül aktív hétvége miatt hétfőn összes szabadidőmben angolt és franciát nézegettem, ja meg az NDK-útikönyv "Az NDK fővárosa Berlin" című fejezetet olvasgattam, bizony jópár helyre el kéne még nézni. Különben egy kicsit kezdem megszeretni ezt a várost, már egy csomó rejtett elővárosát láttam, amelyek kifejezetten szépek, parkosak, sőt erdősek. Ha a szemlélő nem a "legfontosabb látnivalókra" kíváncsi, hanem nyitott szemmel utazgat, akkor sokkal kedvesebb oldalát is megmutatja az "NDK fővárosa"!

2006-11-10T20:47:00.000+01:00

Jó hírrel szolgálhatok, sikerült végre megvásárolnom a vonatjegyet haza. Illetve egyelőre csak Bécsig, de ha minden igaz, holnap már Budapestig meglesz az egész. Ezek szerint december 21-én este érkezem, és egészen január 9-ig maradok. Már nagyon várom, hogy újra találkozhassunk, Életeim!

2006-11-08T09:14:00.000+01:00

Hajrá Amanda, éljen a TDK! Zsaufi, meddig gyengélkedtél a Martini-leves után:)? Tintás Bárnsz, megpróbálom kicselezni valahogy az áhított vinylt. Ó-pille, megyünk mi még Egerszalókra! Vikikém a Herr DJ sajnos elfoglalt szilveszterkor. Éljen, Topi a blogon, b*zd meg!

Múlt héten hétfőn felkerekedett a nemzetközi csapat, ugyanis a cserediákok meghódították Rügen szigetét. Őszintén szólva féltem egy cseppet a dologtól, mert ilyen alkalmakkor az angol a hivatalos nyelv, és tudjátok, hogy ez nem épp a kedvencem. A csapatot több benszülött német is erősítette, így Anne-Katherine, aki az igazi tenyeres-talpas német tehenészlány regionális megtestesítője, de nagyon aranyos, csupán távcső kellett nekem is, hogy a szemébe tudjak nézni. Jelen volt még a német delegációból Jonathan, aki kb. olyan hangszínen beszél, mint én tízévesen, mikor a Márványival meg a Petrusszal fejhangon rikoltoztunk… A vonatutat Stralsundig maffiázással töltöttük, ami gyakorlatilag az itthoni gyilkosnak felel meg. Olyan vádakat állítottam fel angolul, hogy csak na! Persze magam megvédeni sosem sikerült. Stralsundban volt fél óránk átszállni, így gyors városnézésre indultunk, sőt még a pályaudvar felhozatalát is le tudtam fotózni.

Stralsund vasútállomás

A RegionalExpress3 (Elsterwerda-Stralsund) emeletes vezérlőkocsija

Stralsund belvárosa

Aztán Bergenig vonatoztunk, ahol kis tétovázás után sikerült kiderítenünk merre van a buszpályaudvar. Nekem persze volt egy megérzésem, de inkább halgattam, aztán meg kiderült, hogy jó irányba indultam volna. Természetesen a buszállomány is megörökítésre került.

Kis csapatunk a bergeni buszállomáson

Solaris és Neoplan

Csoportkép imbolygó hajóval, Monirul minden fényképen fogja valakinek a kezét, itt épp az enyémet

Innen busszal nyomultunk tovább, majd hajóra váltottunk, és bevettük Vilm (ejtsd: film)szigetét, ahol jelenleg világszintű természetvédelmi konferenciákat tartanak, a sziget biodiverzitása ugyanis állítólag egyedülálló, bár ebből így ősszel vajmi kevés látszik. Különben a DDR-időkben maga Honecker pihente itt ki a nép vezetésének fáradalmait.

Vilm, biodiverzitás, Ostsee

Miután körbejártuk a szigetet visszatértünk Putbusba, és helyi specialitásként füstölthalas szendvicset fogyasztottunk, ami kifejezetten jó volt. Aztán a városkában tettünk egy kört, majd sikerült beülnünk a város legdrágább kávézójába, ahol 4 ajróért meg is melegíthettem magam egy tejeskávéval. Annyira jól éreztük magunkat az ekszkluzív környezetben, hogy a vonatot már csak futva értük el, egyeseket úgy kellett ösztönözni, hogy ugyan fussanak mán! Aztán végül sikerült, így Stralsundban volt másfél óránk, amit ezúttal nem városnézésre, hanem sörözésre fordítottunk. A Stralsunder messze nem a világ legjobb söre… Persze ismét futni köllött a vonathoz, de akik időben elindultak meg egy rekesz sört is szereztek valahonnan, így miután a sereghajtók tüdejüket kiköpve beestek a vonat ajtaján az utolsó utáni pillanatban, rögtön egy sörrel orvosolhatták a fellépő problémákat.

Maffiázás hazafelé, állnak: Nico és Andy

Monirul K.O., Walter az elegancia bajnoka (ld. Zoo), én meg még nem ittam eleget

Mire elértük Eberswalde Hauptbahnhofot (2,5 óra), a társaság már elég szépen nézett ki, de voltak akiknek ez sem volt elég, és Berlinben folytatták a már megkezdetteket. A nagyja azért leszállt Vadkanerdejében, és hazafele igyekezett. Én Nicot, a román lányzót szállítottam haza a csomagtartómon, gyakorlatilag felnin közlekedve, ugyanis Ezüst Nyíl kerekei igencsak leengedtek az elmúlt egy hónapban. Hazaérve nem kellett sokáig küzdenem az elalvással.
A keddi Reformationstagot, ami Brandenburgban ünnepnap, alvással és házimunkával ünnepeltem, meg Projektplanunggal, ja és szokatlan módon bementem Berlinbe egy kicsit utazgatni, meg fotózni. A Törökvész Úti Általános Iskola gondnok házaspárjának munkájával még a németek is elégedettek, és ezért utcát is elneveztek róluk!

Berlin, Halbauer házaspár utca

Gondoltátok volna, hogy Berlinnek ilyen szép részei is vannak?

Szerdán Jacobbal megtekintettük a Finowfurtban lévő Erlebnis-Flugzeugmuseumot. Rengeteg vadászrepülő meg harckocsik, meg TU 134, nem tudom mennyit csuklottál aznap Dafi, de én szolgáltattam okot erre bőven. A többi képet küldöm emilben. A kiállítás legérdekesebb részét a Zil és Ural teherautók előtt egy vénséges-vén Kässbohrer-Setra 100-as csuklósbusz testesítette meg, mellyel még messzemenő terveim vannak… Kiderült ugyanis, hogy a tulaj lánya szintén a Főiskolán tanul, ráadásul ugyanazt, mint mi, csak fiatalabb nálunk, Jacob ismeri is. A fazon elmondta, hogy szívesen venné, ha segítenék neki magyar kapcsolatokat szerezni alkatrészutánpótlás és egyéb együttműködések témájában. Természetesen igyekszem segíteni, úgyhogy reszkess Setra!!! Sajnos nem tudtuk a teljes gyűjteményt megszemlélni, mert besötétedett, de visszatérünk!

Jákob und ájn MIG drájundcváncig

Szetűn keszkösze?

TU 134 kokpit

Bekanyarodok még veled az én utcámba!

Hazafelé Jacob vezette a Trabit, ami felidézte benne a tavaszi élményeket, mikor Gödöllőn voltak, és pillanatok alatt belerázódott. Betértünk a Normába, hogy némi sört vásároljunk estére, bár nem tudtuk, hogy csak műanyagpalackos szörnysört árulnak-é, ahogy az áldiban, meg a lidliben, de belépve az épületbe mindkettőnk szemét az akciós Pilsner Urquell ejtette rabul, mely 59 centért kellette magát. Vettünk is volna belőle egy rekeszt, ha a pénztárnál nem vesszük észre a szintén cseh Lobkowicz sört 0,22-ért. Na, azért zsákbamacskát nem veszünk, így kipróbálásra vettünk egyet, melyet még a pénztárnál benyakaltunk, s miután egybehangzó véleményünk volt, hogy kimondottan finom, a Prazdroj helyett egy rekesz Lobkowicz mellett tettük le voksunkat. A pénztárosnő kissé furcsán nézett ránk, de kihúztam a helyzet méregfogát, és azt mondtam neki, hogy megfelelt a vizsgán. Otthon csaptunk egy káfé und kúchent (Mama úgy mondaná, hogy fekete és süte), majd az uszoda felé vettük az irányt. Sajnos Lapátné-nap volt, ugyanis egyetlen sáv volt szabad közönségúszásra, melyet az említett korosodó társadalmi réteg tett magáévá. Kénytelenek voltunk egy jó órát ücsörögni a dzsakudziban, ahol a poénjaink kísértetiesen hasonlítottak a vándoros bugyballó-poénokra, s persze a gázok témáját dolgozták fel… Aztán bemerészkedtünk az úszómedencébe, ahonnan tíz perc alatt kiüldöztük a még jelenévő Zellernét és Felsálnét. Hazaérve a bekészített lángostészta is feljött jó-rosszul, úgyhogy meg is semmisítettük rövid úton, ebben persze a lakótársaim is segítettek. Igazi Balaton-estet sikerült összehoznunk: fürdőzés, lángos, sör. Azért élőben persze sokkal jobb! Ezek után kissé kótyagosan hajtottuk álomra fejünket, reggel pedig nehezen keltünk… Angolon mikor máskor kellett volna beszámolni tudásunkról, ha nem ez alkalommal, de szerencsére a padszomszéd javította, szerintem mindenki legnagyob örömére. A tanár folyamatosan a magyarokkal poénkodik, az összes példamondatban szerepel a paprika, a gulyás, vagy a Trabant szó. Azért engem sem kell félteni! Elég vicces, mikor angolul igyekszem visszavágni, egy-egy szót persze németül beillesztve a mondatba, tudod Nyunyus, or számszing lájk disz! Délután Projektplánung tanácskozást tartottunk, majd ismét megtettem a kedvenc EW-Strausberg-Erkner-Berlin-EW körutamat. Tökéletesek a csatlakozások, így három óra szükséges az egészhez. Hab a tortán, hogy Berlin-Hbf állomáson az eberswaldei vonat előtt áll meg az EC174 (Budapest Keleti-Hamburg Altona), így mindig élvezkedem a hangosbemondót hallgatava: „Májne dámen und herren ám glájsz fünf fért ject ájn ajrosziti ájnhundert fírundzibcijh fon BÚDÁPESZT KÉLÉTI PÁJÁUDVÁR náh Hámburjh Áltóná, bitte forzijht báj der ájnfárt desz cúgesz!” Hát nem gyönyörű?! Ja, és persze csak magyar kocsik vannak a vonatba sorozva!
Pénteken a változatosság kedvéért ismét Projektplanungot ültünk, majd egy három és fél órás előadás következett Dorfentwicklug (falufejlesztés) tárgyból. Az első részét Herr Peters tartotta, és kiderült, hogy a faluformák témát nem tudom megunni. Nagyon jó volt, alig voltunk tizen, és teljesen családias volt a hangulat, inkább beszélgetés volt, mint előadás. Aztán egy idősebb jogász úr vette át a szót, ez már kevésbé volt magávalragadó, de azért nem volt rossz, sőt a végén a névjegyét is megszereztem, ezzel megtettem az első lépéseket a diplomám felé:). Egyik Projektplaner társam, Sani megpróbált beinvitálni Berlinbe este, de mivel a telefonban csak minden második szavát értettem és hulla fáradt voltam visszautasítottam az ajánlatot. Annyit kell tudni a lányról, hogy pontosan ugyanúgy beszél, mint a Narancs, Tetves és Dugóban a Retekegér! De egy az egyben! Az elmúlt egy hónap elég volt ahhoz, hogy legyőzzem az örökös és kínző röhögőgörcsöt amikor megszólal. Ez olyan szörnyű, vannak emberek, akik annyira viccesen beszélnek, hogy az ember nagyon nehezen bírja visszatartani az elemi erejű kacagást, ami persze nem a beszélő személyére vonatkozik, hanem előadásmódjára, Kingi tudnánk mondani példáT, igaz???
A hétvégén a változatosság kedvéért Lutschiéknál voltam, bár előtte szombat reggel kiszaldtam Lengyelországba, a finn lányokat vezettem fel a határig, akik Agnieszkával és Nicoval kiegészülve shoppingolni mentek, kérdezték nem tartok-é velük, de mondtam, hogy ezt jobb, ha magukban végzik a hölgyek… Bár egy kesztyűt én is vettem, igaz Monirulnak, aki szegény életében nem élt még át ilyen hideget (egyszer már volt mínusz 2 is!), ugyanis Bangladeshben lényegesen melegebb az idő. Hazafelé úgy megcsúsztam a Trabival, hogy már komolyan kellett vegyem a fék felől érkező, eddig semmisnek vélt hangokat. Úgy gondoltam, Lutschiékat meglepem egy rakott krumplival, bár tisztában vagyok képességeimmel, de gondoltam bátraké a szerencse! És bizony! Kimondottan jól sikerült. Mikor kiértem a szokásos tömeg fogadott: szomszédok, Stephen és ezúttal a tesója Tops is, aki Topi német helytartója, mindjárt kifejtem miért. A szomszédban lakó egyik srác hentesnek tanul, és a héten levágott birkából áthozott vagy ötven saslikot, meg csináltunk salátát, és még a rakott krumpli is ott volt, úgyhogy igazi magyar módra úgy bezabáltunk, hogy még a Kopper is szégyenlette volna magát! Emlegettük is eleget a hazai töltöttkáposztákat eleget (Barbi, Csöpi, a fülesdit még nem ismerik, de mi késik nem múlik). A szomszéd srácoknak annyira ízlett a rakott krumpli, hogy másnap hálájuk jeléül megcsinálták a féket a Kicsikocsin (nekik is van kettő). Az estét persze ismét Stephennel húztuk a legtovább, de most kiegészültünk Topsszal. Természetesen ismét előkerült a jófajta akciós lidlivodka, de mivel annyit zabáltunk előtte, esélye sem volt megmozgatni gyomrunkat. A testvérpár balatoni élményeivel szórakoztatott, ugyanis a nagyszülőkkel jópár nyarat töltöttek „Bádátschonyörsch”-ön. Persze nyelvtudásukat is előásták, kicsit kellett nekik segíteni, de hamar visszajöttek a régóta ismert kifejezések, mint „kößönöm, dessék, zölddschég-djümöltsch”, meg persze újakat is tanultak az est folyamán, mint rakottkrumpli, vagy Topi kedvenc kifejezése a b*zd meg. Szóval Tops: ugyebár a neve is hasonló, de a b*zdmeg annyira tetszett neki, hogy percenként elismételte, és minden kérdésre így válaszolt, én meg fetrengtem a röhögéstől. Tehát Topi, ha szabadságra mennél, és nincs aki helyettesítsen megvan a hivatalos helyettes!

Srácok a szomszédból: Matthias, Christian, Stefan, valamint Lutschi, Omar, Tops és Stephen

Másnap Lutschival bevittük a testéreket az állomásra, majd a Főiskola felé vettük az irányt, és az egész délutánt ott töltöttük. Kiszótáraztam az összes előadást, megírtam az angolleckét és utánanéztem pár dolognak a neten, szóval nagyon szorgalmas voltam! Mire visszaértünk a tanyára már a Trabi is kész volt, és mivel Lutschi utalt arra, hogy szívesen kettesben maradna Omarral (persze nem olyan profeszionális módon, mint ahogy Zsófi tudatta Nyunyussal Erlangenben, mikor ott voltam, miszerint: mostmár nyugodtan eltakarodhattok), átugrottam a szomszédba, megköszöntem az elsősegélyt és hazahajtottam. Hétfőn a könyvtárban kezdtem, mert olyan rettenetesen szorgalmas vagyokJ! Aztán az órák végeztével ismét körutaztam, majd este elmentem tollasozni, ugyanis itt viszonylag szevezett körülmények között lehet űzni ezt a sportot. Agával és a finn csajokkal mentünk, mindenkit felkészítettem, hogy én csak egynyári tollasozó vagyok, de megnyugtattak, hogy ők is. Hát igen, van különbség a profi és az egynyári játék között. Mindenesetre másfél óra pötyögés után meghívtak egy négyest játszani a szomszédos pályán ütögetők. A szabályok felfogása nem ment zökkenőmentesen, de legalább volt min röhögni. Sőt, az egyik játékostársam megkérdezte, hogy svájci vagyok-é, mert olyan erős r-ekkel beszélek. Elkerekedtek szemei, mikor kiderült, hogy Svájctól mintegy 1300 km-re keletre élek. Mindenesetre kiderült, hogy svicerdücsöt beszélek, pedig épp most próbálkozom leszokni az erős rókabetűkről, csakhát nem megy olyan az könnyen faluhelyen…

2006-10-30T00:53:00.000+01:00

Gerikém, tudod, hogy milyen a viszonyom az általad istenített gépjárműmárkához! De engesztelésképp jövő héten igyekszem elkészíteni a megrendelt fényképeket Berlinben. Zsófi, tényleg lassan ért ide a csomag, elvileg három nap alatt itt van, pechünk volt. Apropó csomag:

Sajnos a feladó nem látszik, pedig nagyon tetszett a Csömör Zsuzsa+Népefront megnevezés

Egyre sűrűsödnek a dolgok! Projektplanung, Moorkunde beadandó, Naturschutz előadás… Azt hiszem ezen túl csak a fontosabb dolgokat örökítem meg a blogon. Csütörtökön a közvetlen szomszédom, Uwe ünnepelte a születésnapját, méghozzá azzal, hogy főzött egy nagy adag sütőtöklevest és mindenkit meghívott zabálni. Ha ettetek már rosszat… Na mindegy, legyűrtem két tányérral. Kimondottan hányás színe és állaga volt, viszont íze semmi, a sűrűje pedig egy-két növényi fosszíliából állt, melyeket feltűnés nélkül igyekeztem visszajuttatni a tányérba. Szóval érdekes volt, de a gesztus mindenképpen értékelendő. Mocsárológiából pénteken ismét kirándulni mentünk, de most nekünk kellett aktívak lennünk. A feladat ugyanis Moorkartierung volt, ezt a Mádám, egykori életképtelen franciatanárunk valószínűleg „mórkartírozás”-ként fordította volna magyarra (ugyanis a permis de conduire szerinte nem jogosítvány vagy vezetői engedély, hanem konduálási permisszió), de valójában lápfelmérést jelent. Sokkal jobban sikerült a kiruccanás, mint a múltkori, kimondottan nyitottak voltak a csoporttársaim. Ástunk, mértünk, fotóztunk, gondolkodtunk (mint anno Ágoston Klára idejében töri hf készítéskor: Gyárákáim, házi feladat vágiggondolni, hogy ki győztá lá Napóleont!-Válasz: K U T U Z O V és Tél tábornok). Szóval egész jól éreztem magam. Viszonylag hamar visszaértünk, így végre elmentem úszni. EW-nak viszonylag új uszodája van, hót modern kívülről, meg mint kiderült belülről is. Túlságosan is, ugyanis nem sikerült megfejtenem az öltöző felépítését. Ugyanis itt kirakatöltöző van aranyosan. Az utcáról pont a kabinokat lehet látni, de kiderült mi a csel. Nincs külön férfi meg női öltöző, hanem egyszemélyes kabinok vannak, így bementem az egyikbe, átöltöztem, de nem találtam a szekrényeket, ugyanis a kabinban csak átöltözni lehet, majd a kapott sorszámú szekrénybe kell lerakni a cuccost, de én egy hülye szekrényt sem láttam. Így elegánsan egy szál fürdőgatyában és mezténláb visszakorzóztam a pénztárhoz, hogy megkérdezzem:”Encsuldigung ví kánn ihj rájn?” A csaj igyekezett elfojtani a röhögését, de ez nem sikerült neki teljesen, így megmondtam neki, hogy szerintem is vicces, de mostmár jó volna ha úszni is tudnék. A titok nyitja, hogy az öltözőkabinnak két ajtaja van, az egyiken kell bemenni, a másikon kijönni… Ez bizonyult túl magasnak számomra. Na, végre leraktam a cuccot a szekrénybe, és nemsokára az uszoda terében voltam. Elég meghökkentő volt, hirtelen nem tudtam, hogy uszodában vagyok-é avagy diszkotékában, ugyanis tök sötét volt, és színes fények villództak szanaszét. Végül bekászálódtam a medencébe, ahol persze sikerült a legrosszab Lapátúrral egy pályára kerülnöm, ugyanis gyökkettővel tempózott, és a fordulóknál soha nem engedett maga elé. Hál’ Istennek negyed óra után megunta. Innentől kezdve magam voltam a pályán. Miután végeztem a szokásos adaggal, úgy gondoltam körülnézek. Nagyon kellemes meglepetésben volt részem, ugyanis az úszómedencéből nem láthatóan sunnyog még három másik medence és egy csúszda. Bementem a giccsmedencébe: műpálmák a műparton stb, épp elfetrengtem a sekély részen, mikor beindult a bugyballózás! Dögönyöző, sodrófolyosó, minden amire csak szüksége van az embernek egy jó vízirandalírozáshoz. Rögtön beugrottak a képek Sárvárról, amikoris vándorban voltunk ott, és az utolsó este bementünk még fürdeni egyet. A sodrófolyosóban úgy vonatoztunk mintegy tizenöten, hogy közben a Dzsingiszt ordítottuk, embertornyot építettünk, sunyipolip-úszással riogattuk a békés fürdőzőket, természetesen az elmaradhatatlan vizálló nyakbaakasztós neonnarancs és lila színekben pompázó trachinierer-pénztárcával a nyakunkban, melyet még Bük-Fürdőn szereztünk be, illetve kaptam névnapomra, miután Rolanddal naphosszat röhögtünk rajtuk. De szép is volt, drága Népefront! Aztán áthelyeztem székhelyemet a melegvizes medencébe. Egy Lapátúr volt még ott rajtam kívül, aranyosan ücsörögtünk egymással szemben, majd váratlanul néhány buborék jelent meg a víz felszínén. Értetlen arckifejezést vetettem a korosodó úriemberre, miszerint „nem én voltam”, de kiderült, hogy a dzsakuzzi elsö pöffenetét értettem félre… Ekkor meg a veletek tett kétfelvonásos egerszalóki éccakai fürdőzés jutott eszembe, kedves Renci, Vera, Amanda, Kata és Zolika, melyet félig titkosan szerveztünk meg (persze nyáron Renci apukája előtt elszóltam magam), azért lett kétfelvonásos, mert első alkalommal öt perccel zárás előtt (éjjel 2 óra) sikerült odaérnünk, feleslegesen téve meg a Gödöllő és Egerszalók közti, mintegy 120 km-t. De nem adtuk fel, másnap már éjfélkor ott voltunk! De jó volt az is, -10 fok, de azért beletettük a fejünket, igaz Amanda, rá is fagyott a víz a tincseinkre. Szombaton kirándulni mentünk Jacobbal és Christiannal. Berlintől nem messze egy Linum nevű község határában van a „Darvak és más költöző madarak” (erről persze a hasonló „Napóleon és más masz…” cím jut eszembe) átmeneti szállása (BKV-s nyelvre fordítva műszaki pihenője), így kitűnően meg lehet őket figyelni ilyenkor. Jacob nagy ornitológus, melyről már a tavasszíl meggyőződtünk, mikor Egerben Szofitündér édesanyjával nagyon jól elbeszélgettek a tannenbaumcsízről (fenyőcsíz). 11-kor terveztük az indulást Berlinből, melyből persze fél kettő lett, mert a Frankfurter Tor helyett a Frankfurter Allée-nál szálltam le az U5-ről. Még jó, hogy előző este megnyugtattam Jacobot, hogy nyugi Apukám, egyszer laktunk már ott a környéken… Ugyanis a biciklitüntetéses-unokártyás-csendkirályos szállásunk 2002-ben tényleg a Frankfurter Tornál volt, kedves Nyunyusék! Emlékeztek, ahol leszálltunk a metróról és átszálltunk a villamosra hatalmas szocreál házak álltak mind a négy sarkon, még meg is jegyeztük, hogy nem valami szép. Fene se gondolta volna akkor, hogy pár év múlva az egyikben fogok kávézgatni német barátaimmal. Ugyanis úgy volt, hogy iszunk egy kávét és indulunk. Ebből persze az lett, hogy másik pajtásom is késett, közben le kellett menni kenyérérért, mert a kávézás reggelizésbe csapott át stb., szóval mintegy két és fél órát csúsztunk a programmal. Aztán nagy nehezen kiértünk a terepre. Előképzettségéből kifolyólag Jacob volt az előadó, mi pedig a hallgatóság Christiannal, ő ugyanis nem érdeklődik különösebben a madarak iránt, én pedig nem tanultam meg őket latinul Állattan II.-ből, így egyikünk se tudott jóformán semmit a dologról, de mostmár profik vagyunk ám, fílen dánk Jákob! Különben tök érdekes volt, a helyi term.véd.őr szerint legalább 300000 daru volt a környéken, és sötétedéskor repülve, tényleg szinte eltakarták az eget. Mivel az eső majdnem végig szemerkélt nem mertem elővenni a fotógépet, nehogy beázzon, és megint elpártoljon tőlem. Hazafelé megbeszéltük a közös múzeumlátogatások témáit és hozzávetőleges időpontját, majd a keleti autóipar remekeit tárgyaltuk meg Jacobbal hatszázadszor, melyet Christian nem éppen kitőrő lelkesedéssel vett tudomásul. Mivel este egyikük moziba készült a barátnőjével, a másik pedig bulizni a kiszemeltjével, azon kezdtem magamban gondolkodni, hogy alkoholistának nézik-e az embert, ha egymaga beül sörözni valahova. Szerencsére Jacob, mintegy megérezve gondolataimat kiszálláskor megkérdezte, hogy van-e kedvem felugrani egy sörre, mert még van négy üveg Staroja (látod Zsuzsanéni, itt is nevelem a népet!), amit akciósan vett. Felugrottam hát, és ott is ragadtam. Mondtam neki, hogy ne vegye elő az Eisenbahnatlas der DDR című könyvet (maga is nagy vasútrajongó), de nem hallgatott rám… Míg én eufórikus állapotban tobzódtam a DR mozdonyokkal teli vasútállomások és Ikarusokkal teli buszállomások fényképei között, ő a frissen beszerzett lemezjátszóját (Dafi, csináltam róla képet Neked) próbálgatta, amelyhez mi mást használhatott volna, mint a nagyapja retro-lemezeit. Dzsingisz, Karel Gott, Udo Lindenberg és barátaik, meg persze Deep Purple, Led Zeppelin, Jimi Hendrix és társaik. Olvasgattunk, énekeltünk és tomboltunk és rengeteget röhögtünk.

Der Herr DJ

Nem mai darabok

Hogy tetszik, Dafi?

Aztán gyorsan rendet raktunk, mert írt a leányzó, hogy hamarosan érkezik. Hármasban megvacsoráztunk, ezt még lekísértük egy kis almalé-zsubruvkával (a lakótársa lengyel), ami azért nem volt annyira jó, mint a baracklévodka a Nyenyikocsmában Prágában, vagy a Roland születésnapján az ünnepi üresrizibizihez fogyasztott limonádévodka, de azért megjárta. Majd Maria kérdésére, hogy miért nem megyek velük bulizni, a Nyunyussal már jól ismert szlípi-cselt vetettem be, és elbúcsúztam tőlük. A megpróbáltatások azoban csak ekkor kezdődtek! A Hauptbahnhofra érve szembesültem a ténnyel, hogy 10 percet késik a vonat, amiből 35 perc lett. A beérkező szerelveny olyan szörnyhangot hallatott, hogy rögtön gondoltam, hogy nem lesz ennek jó vége. Nem is lett, ugyanis a DeutscheBahn 114-039 pályaszámú mozdonya megállás után bedobta a törülközőt, vagyis szakmailag szólva „fekve maradt a gép”. A hangosba bemondták, hogy 40 perc múlva jön a következő (azt eredeti induláshoz képest tehát 75 perc késéssel). DB~MÁV??? Nem gondoltam volna! Végül mintegy hajnali fél háromra sikerült is hazaérnem, szarrá ázva, mert a legnagyobb eső akkor zúdult le, amikor épp Ezüst-Nyíllal száguldottam haza a vasútállomásról. Reggel arra ébredtem, hogy csörög a telefon. Lutschi volt az, és reggelizni invitált, mert Stephen és a szülei is náluk voltak. Hát nem aranyos? Mivel a nadrágomból és a kabátomból még mindig csavarni lehetett a vizet, a legelegánsabb módon kissé retkes BKV-munkaruhában jelentem meg a villásreggelin.

Egy jól sikerült kép...

A délelőttöt kint töltöttem mindenféle hasznos dologgal, majd hazajöttem, hogy itt is elvégezzem a házimunkát. Uwe múltkori rókalevesére igazi jó lecsóval válaszoltam, ami a jelek szerint ízlett is neki.

2006-10-26T13:30:00.000+02:00

Tegnap este nagy meglepetés ért. Hazatérve a postaasztalon feküdt egy nagy boríték, már messziről ismerős írással. Bizony Zsuzsanéni vezetésével a Népefronttól kaptam csomagot! Volt benne minden, ami szem-szájnak ingere! Először is Roland jóvoltából szakirodalom (Indó, Tanulójárat a BKV ifjúsági magazinja, Mozgásban, a BKV belső újsága), gyönyörű az UV-s leporelló! Aztán benne volt Hrabal frissen megjelent kötete a rózsalovag. Egy csomag biobulgúrizé, melyet azért is meg fogok főzni és megeszem! Illetve a SpongyaBob gyűjtemény gyarapítására szolgáló dolgok, úgymint nyalóka, rágó, robbanócukor. Miután az Indóházat átlapoztam a Hrabalt vettem a kezembe, gondolva, hogy elolvasom a borítófület. Hajnali fél négykor tettem le, miután kiolvastam. Nagyon nagy örömet szereztetek nemem, Kedveseim! Köszönöm szépen, higyjétek el minden az őt megillető helyre került!

Rájöttem hogyan lehet a saját képeimet felvarázsolni, (bár indent tökugyanúgy csináltam, mint tegnap, de most engedte), így a hétvégéből kis ízelítő:

Gergővel a Weltzeituhr alatt az Alexon (művészkép, hála a stabil kezeimnek!)

A háttérben jól látszik a tévétorony:)

Anya és Apa nokedlikészítés közben (11 főre)

KT8D5 Strausberg

2006-10-25T19:35:00.000+02:00

Jól-rosszul sikerült meggyógyulnom. Köszönöm az erre vonatkozó rágalmakat:) és jókívánságokat. A hétvége legnagyobb eseménye az volt, hogy meglátogatott kicsiny családom. Szombat reggel érkeztek, így a pénteki napot a rendrakásra kellett fordítsam. Azért akkora kupleráj nem uralkodott a szobámban, és úgy időzítettem, hogy egy pecázás is beleférjen még a napba. Délelőtt Projektplanung megbeszélés volt, melyről előbb el kellett jönnöm, mivel Falufejlesztés tárgyból kerékpáros kirándulást tettünk a közeli Gersdorfba. Legalábbis ez volt a terv. Egész héten ragyogó napsütés volt, de pénteken természetesen szakadt az eső, így kocsival tettük meg a távot. Egész érdekes dolgokról volt szó: falutörténet, népi építészet stb. Az eső miatt korábban befejeztük, így irány az Odera, ahol már várt a Jacobbal és Daniellel kibővült csapat. Jacob egy hatalmas csukát fogott, ezt leszámítva viszonylag sikertelennek nevezhető ottartózkodásunk. Természetesen átlátogattunk a dvabratankykhoz is. Ezekkel a srácokkal nagyon jó együtt kajálni, tisztára Népefront körökben éreztem magam, mert simán belezabálhatsz a másik kajájába. Sajnos az Ani néni-féle: "Ezt már nem kéred?" poént itt nem tudtam elsütni. Uborkaleves és dupla adag töltöttkáposzta volt a menü, mely elég gyorsan eltűnt a tányéromról. Lekísértük egy csepp sörrel, akik nem vezettek azok még zsubruvkát is ittak digestif gyanánt. Étkezésünk alatt folyamatosan stíröltek bennünket az eladósorban lévő, kissé már illuminált lengyel lányok, sőt egy-egy artikulálatlan német szó is kicsúszott szájukon sok más mellett. Ezekből következik, hogy este fél 11-kor álltam neki rendet rakni a szobámban, sőt még mostam is. El kell mondjam, hogy teregetés ügyben állandó harcban állok a lakótársaimmal, ugyanis a szárítóhelyiség ablakát folyton kinyitja valaki. Minekutána az ablakok északra néznek, a helyiség pedig az alagsorban van mintegy 4-6°C az átlaghőmérséklet, és panaszkodnak, hogy nehezen szárad a ruha. Mindenkivel közlöm, akivel a mosókonyhában találkozom, hogy ha becsukjuk az ablakokat, feltekerjük a fűtést, és naponta többször, de rövid ideig szellőztetünk, akkor a szárítási idő felére redukálható. Mindenk bólogat, hogy milyen igazam van, persze az ablak legközelebb is nyitva, a fűtés elzárva...
Szóval szombaton 11-re ért ide a család. Nagy volt az öröm ahogy az ilyenkor lenni szokás. Nem vesztegettük az időt, és nyakunkba bettük a várost. Először a főiskola impozáns épületegyüttesét tekintettük meg, majd a mintegy két utcácskából álló óvárosi részt, és be szerettünk volna menni a várostörténeti múzeumba is, ami természetesen érkezésünk előtt 10 perccel zárta be kapuit. Sebaj, irány az NDK-bédekker által Eberswaldéban említett egyetlen épület a Mária-Magdolna templom. Itt nem úsztuk meg ilyen könnyen. A felvigyázó néni ugyanis meghallotta, hogy magyarul beszélünk, és innentől kezdve (jó barátokkal rendelkezik ugyanis Csömörön!) feladatának érezte, hogy a templom teljes történetét elénk tárja, megfűszerezve egy csepp várostörténettel. Az egészet úgy kezdte, hogy kolléganőjével együtt (aki egy elegánsan otthoni ruhában lévő tipikus NDK-nő volt) feltuszkolt bennünket a 28 m magas templomtoronyba, ő maga persze lent maradt, mivel a járáshoz két segédeszközt (miszerint mankót) használ. Az NDK-hölgy nagyon kedves volt, és kiadós várostörténeti előadást tartott a templomtorony erkélyén,mely pont olyan magas volt, amit még el lehet viselni, bár Anyukám nem egészen így vélekedett erről. Miután lejöttünk a torony csigalépcsőjén a második felvonás következett. A mankós néni vitt körbe bennünket a templomban. Szinte minden téglához kapcsolódóan volt egy története, így eléggé elhúzódott a program. Az időközben hozzánk csapódott német látogatókat gyakorlatilag leszarta, csak velünk foglalkozott. Engem az összes egyházi ünnepre meghívott, illetve az időszaki kiállítások rendszeres látogatására bíztatott. Végül még az Eberswalder Spritzkuchen receptjével is megismertetett bennünket. Kedves idegenvezetőnket mintegy két óra után hagytuk magára, ekkor fordult először a németekhez, azt még hallottam, amint azt mondja nekik, hogy röviden elmondja nekik is a templom történetét... Terveink szerint a chorini kolostor megtekintése lett volna a következő programpont, de az utat természetesen lezárták, így a Niederfinowban található Hajóemelőmű felé vettük az irányt. Anyukám és Gergő annyira kimerültek a városnézésben, hogy ők inkább a kocsiban maradtak, és csak Apával mentünk fel megnézni a műtárgyat. Jó egy órát elidőztünk itt, ugyanis nagyon érdekesen működik. Az Oder-Havel Kanalon lévő mintegy 36 m-es szintkülönbséget az uszályok egy hatalmas medencében lubickolva teszik meg, gyakorlatilag olyan az egész, mint egy nagy hajólift 256 drótkötéllel. Tök érdekes.

Das Schiffshebewerk

Ezek után már mindenkinek korgott a gyomra, így átlátogattunk a közeli Lengyelországba, és jól bevacsoráztunk. Hazafelé még beköszöntünk Lutschiéknak és leszerveztük a magyar vacsorát másnapra. Szüleimet hazavittem a szobámba, ők ugyanis ott aludtak, Gergő meg én pedig kint Lutschiéknál. Annyira még nem volt késő, hogy Gergivel ne osonhassunk be Berlinbe, így a 22:39-es vonatot még pont elcsíptük. Mivel tök üres volt a kocsi szabadon ökörködhettünk, majd Berlini éccaka című túrát szerveztünk magunknak. Az utolsó vonatot még elértük, így 3-kor már a lakókocsiban feküdtünk. A Berlinben készült fotókat (ugyanis 5 hónap után visszatért hozzám a fotógép) nem tudom feltenni, mert nem engedi a gép, még ügyködöm a dolgon.

Vasárnap reggel együtt reggelizett a család, szüleim kicsit ki voltak akadva a konyha állapotát látva, de megnyugtattam őket, hogy jó, hogy a koli konyhájában nem jártak. Reggeli után Berlinbe vettük az irányt, a leghíresebb nevezetességekre jutott is idő, a fotógépem persze lemerült, Apa azonban kamerázott. Nem maradhattunk olyan sokáig, mert a vacsorához meg kellett csinálni a nokedlit. Így is nyolcra értünk ki Lutschiékhoz, ahol megtörtént a világ nyolcadik csodája: Anyukám 11 főre készített vacsorát!!!!! Na jó, a levest és a pörköltöt otthonról hozták, de nokedlit itt kellett ám csinálni! Mondani sem kell, hatalmas sikere volt a jó magyar kosztnak, bár nálam jobban azt hiszem senki nem örült neki! Vacsora után még kicsit dumáltunk, majd Anyáék hazamentek, a többiek is leléptek (éhenkórász dajcse banda:)), így Lutschival és Gergivel maradtunk a tanyán. Mire a tűz elhamvadt mi is aludni mentünk.

A hétfő délelőttöt jó magyar szokás szerint német édességek és sörök beszerzésével töltöttük. Aztán el kellett búcsúzzunk egymástól, mert nekem fél kettőkor kezdődött az előadásom. Azzal bíztattam kis családomat, hogy már nincs messze karácsony, és újra találkozunk.

Rá kell döbbennem arra, hogy ha szomorú vagyok, akkor utazással jobb kedvre tudom magam deríteni. Történt ugyanis, hogy az előadás után felültem a Straussbergbe tartó buszra. A Barnimer Busgesellschaft nagyon a kedvemben akart járni, és egy gyönyörű Setrát küldött a megszokott jellegtelen merci helyett. Ettől már jobb lett a kedvem. Aztán a straussbergi villamosüzem Tatra KT8D5 (Nyunyus, Angi, Roland, Tibi, olyan mint a miskolci) tipusú villamosával utaztam tovább. Innen a Kostrzyn-Berlin viszonylatot kiszolgáló 628-as motorkocsival utaztam Bln-Lichtenberg állomásra, ahol már várt az Ostdeutsche Eisenbahn RS1 motorkocsija, hogy visszarepítsen EW-ba.

Tegnap angolóra gyanánt a német újraegyesítésről beszéltünk egész órán persze németül. A fickó többször elnézést kért tőlem, hogy nem angolozunk, de megnyugtattam, hogy nekem ez is nyelvóra. Tanítás után ismét útilaput kötöttem a lábamra, és egy szép motorkocsi-kört írtam le az EW-Berlin-Lichtenberg-Templin-Joachimstal-EW útvonalon. A Semesterticket árát körülbelül nyolcvanszor utaztam már le az elmúlt két hónapban.

2006-10-18T23:18:00.000+02:00

Kommentárokra: Roland! Nagyon büszke vagyok Rád!!! Tök egyedül ilyen jól feltalálod magad a számítástechnika útvesztőjében! A végén még neten keresztül fogunk vonatot vezetni ugyanazon a vonalon valamelyik szimulátorprogrammal. Egyet kérnék: a következő hozzászólásodra úsztass rá három rózsát:) Nyunya! Azt hiszem mindent megbeszéltünk élőben!:) Anna, drága! Per pillanat nincs csaja a Jacobnak, majd mutatok Rólad fényképet neki, de sajnos a koponyája nem éppen kicsi. Jó étvágyat a paellához, bár nem tudod megúszni, hogy kidugd a nyelved!:) Zsaufi! Akkor tényleg elindult a félév, ha már a nemalvás résznél tartasz, nálunk még csak lagymatagon csordogál ehhez képest! Az állatkertben nem volt kisállatterelő, de a pőűcsik majdnem megcsípett. Ha hazatértem meghívlak egy közös vonatozásra...:)

Valamit el kell mondanom Nektek: egy nemes cél érdekében átvágtalak mindannyiótokat. Nevezetesen a hétvégén nem Jacobnál jártam, hanem Nyunyust látogattam meg, mivel 10-én volt a születésnapja. Mindezt persze teljes hírzárlat mellett. A beavatottak közé mindössze Virág és Nóra tartoztak. Virágtól kértem el Nóra (avagy Noroch) emilcímét, ugyanis ő már több, mint fél éve húzza az igát Nyunyussal Erlangen városában. Mindent letárgyaltunk vele előre. Pénteken kora délután indultam Berlinből Mitfahrgelegenheittal, ami gyakorlatilag onlájn stoppolást jelent. Előnye hogy biztos a fuvar, hátránya pedig, hogy fizetni kell a fuvarért, de még így is sokkal kedvezőbb, mint a vonat. Egy viccesen selypes csajszi volt a sofőr, egy új bogárral mentünk. Túl udvarias voltam, és beültem hátra. Nem kellett volna. A Trabiban négyszer annyi hely van az ember fejének, mint ebben a modern ízeltlábúban. Mindegy, félig a hátsó ablakkeretbe akasztva a homlokom és csak a szemeimet mozgatva egész jól elhelyezkedtem, igaz az egyébként igen egyenes hátamat be kellett hajlítanom mintegy C-formában. Három dugóba kerültünk utunk során, így a kezdetben kifejezetten nyugodtnak (100 km/h) mondható vezetési stílus a vége felé kifejezetten sportossá (180 km/h) változott. Végül fél nyolckor szálltam ki az erlangeni vasútállomáson. Noroch küldött egy sms-t, hogy nyolcra ők is ideérnek, így volt fél órám a vasútállomásra, szerencsére igen vonatdús időszakról volt szó. Végül találkoztunk, de Nyunyus még nem volt ott, őt egy sörözőbe hívták. Velünk volt még Berg Zsófi is, aki szintén együtt koptatja a padokat Nyunnyal, illetve két srác Spanyolhonból, Carlos és Julia(!). Megérkeztünk a helyre, már csak Ágotánknak kellett befutni, én iszonyatosan izgultam, ahogy ez az ilyen meglepetés-dolgoknál lenni szokott. Végül megérkezett, és az általam már előre látott koreográfiát adta elő: meglát, lesápad, elfordul, elindul a másik irányba, visszafordul, „Temitkereselitt???”. Már ismerjük, igaz Virágék? Azért persze örült, mihelyt magához tért, asszem a többiek aznap nem nagyon tudtak már minket használni, a másik nüansznyi mozdulatán is tíz percig röhögtünk, így ott is hagytak minket a sörözőben. Aztán hazakerekeztünk, Nyunyus a Nóra bringáján, én pedig az övén. A szobában makulátlan rend és tisztaság fogadott, állítólag pont aznap takarított a lelkem. Még kiültünk az erkélyre és elborozgattunk, majd két óra körül nyugovóra tértünk, persze legalább egy órát pusmogtunk még. Én egy matracon aludtam, és arra ébredtem valamikor hajnalban, hogy valaki beszél. Nyunyus volt az, felült az ágyban és azt mondta, hogy „neked meg miért beszélek angolul” és abban a pillanatban vissza is aludt. Jólvan, mondom, nem csak én vagyok hülye. Az egészben az a legfurcsább, hogy reggel emlékezett az egészre! Azt hitte, hogy Julia vagyok, de miután megnyugodott, hogy mégsem, mint aki jól végezte dolgát visszaaludt...

Szombaton Erlangenben mászkáltunk. Először - Nyunyus vesztére - egy könyvesboltba tértünk be, ahol egy számára oly' kedves miskolci fiatalembernek szándékozott vásárolni. Öt perc alatt elintézte a dolgát, de én addigra már se láttam, se hallottam, mert megtaláltam a vonatos naptárakat, majd az e témában íródott könyveket. Társam csak annyit mondott, hogy leül egy díványra, és úgy csinál, mintha olvasna, ha kész vagyok szóljak. Nagyon siettem, és így fél óra múlva már indulhattunk is... Nagyon szép Erlangen belvárosa, ezek az ódon házak hiányoznak Eberswaldéból. Teljeskörű városnézést és történeti felvilágosítást kaptam, illetve sokat emlegettünk Benneteket Virágék. Délután németországi szokásainkat felelevenítendő beültünk enni egy dönert, amiben az a jó, hogy nem lehet kultúráltan enni, így nem kell foglalkozzak az asztali illemszabályokkal. A többiek moziba készültek este, aztán pedig közös vacsorát terveztünk spanyol-módra. Társam mintegy másfél órán keresztül konzultált a miskolci fiatalemberrel a világháló lehetőségeit kihasználva, majd megnéztünk egy szinttel lejjebb, hogy áll a vacsora. Mivel mégse mentek moziba már majdnem kész volt a vegakaja. Nem volt rossz, csak a hús hiányzott belőle. Aranyosan magyar-spanyol-német-angol keveréknyelven társalogtunk, de megértettük egymást. Miután Zsófi finoman közölte a Nyunyussal, hogy szeretne kettesben maradni az egyik sráccal, kihangsúlyoztuk, hogy mi már rettenetesen szlípik vagyunk, és egy emelettel feljebbre helyeztük székhelyünket. Kicsit Uno-kártya híján kicsit dumáltunk még, majd nyugovóra tértünk. Az elalvás megint nem ment oly' könnyen, de csendkirállyal igyekeztük elérni a nyugalmat.

Vasárnap Nürnberg volt a program. Előtte azonban betértünk a botanikuskertbe. A látogatás kicsit elhúzódott, mert a Nyuny által áthaladásra kijelölt területen másfél órát időztem, mert ott voltak az ismerős fajok. Folyamatosan meséltem Ágotámnak, aki a tőle megszokott kedvességgel fél óra után megkérdezte, hogy "te kihez beszélsz?" Ezután gyorsítottunk a tempón, így hamarosan a vasútállomáson voltunk. Személyvonattal mentünk Nürnbergbe, s menet közben egy kocsikarbantartó helyet is megfigyelhettünk. Társam rendkívül élvezte. Nürnberg városát nagyon szépen helyrehozták a háború után, utunk során számos elrettentő képet láttunk a háború utáni állapotokról. Természetesen itt is profi idegenvezetésben és teljeskörű tájékoztatásban részesültem. A városséta után megpihentünk egy kávézóban, ahol olyan jót beszélgettünk, hogy azt sem sajnáltam, hogy nem tudok már utazni a metróval, mert indul vissza vonatunk. Azért néhány képet csináltam mind a metróról, mind a villamosokról. Hazaérve tojásos lecsót rittyentettünk vacsorára, s még Nyuny aggszűznek nevezett szint-társát is vendégül láttuk belőle. Mivel korán kellett kelni, igyekeztünk korán lefeküdni, persze a csendkirály ismételten több ízben vaskos hahotázásba fulladt.

Hétfőn fél ötkor kellett felkelni, mivel fél hatkor indultam vissza Berlinbe. Drága Társam kikísért a vasúthoz, ahol találkoztunk a Mitfahrgelegenheittal, s mit sem törődött azzal, hogy néki még dolgoznia is kellett aznap. Mikor megérkezett a fekete BMW, könnyes búcsút vettünk egymástól. Drága Társam, azt hiszem ismét emlékezetes napokat töltöttünk együtt, várlak szeretettel Eberswaldeban! Az út igen gyorsan eltelt részint, mert aludtam, részint mert mikor kinyitottam a szemem, és a sebességmérőre pillantottam a mutató bizony 200 fölött volt mindig. 9-kor már Berlin Neukölln negyedében kerestem rémült tekintettel egy nyilvános vécét, mert a reggeli kávé már átdesztillálódott addigra, és igencsak távozni akart. Végül két metrómegállóval arrébb találtam egy Stadtklotyót, és ötven cent ide, vagy oda, éltem a lehetőséggel. Mire Eberswaldéba értem már elég szarul voltam. Hol máshol fáznék meg, ha nem Nyuny 500 fokos szobájában... Az előadások után húztam haza, és lefeküdtem, bár ki akartam menni Lutschiékhoz, de már nem volt erőm.

Kedden 9-ig alhattam, így egész kipihentem magam, de a közérzetem nem lett jobb, bár minden Aspro C-s trükköt bevetettem, ezer hála Népefront! Turizmus után pedig nekiálltam, hogy átrágjam magam Althüttendorf településfejlesztési tervén. Négy és fél óra kevésnek bizonyult mindehhez, de GIS előadásra kellett mennem. A tanár, Herr Torkler régi ismerősként üdvözölt, és kezet fogott velem. Este igyekeztem korán lefeküdni, hátha kialszom a göthöt, de nem sikerült, mert a konyhában teafőzés közben (tényleg nem vagyok jól, tej helyett tea) kis sereglet gyűlt össze, majd az egyik szomszédom, Basti, aki közel érthetetlen szászországi kiejtéssel beszél, életet lehellt a számítógépembe. Aztán összefutottam a folyosón Nicoloval, a román lyánnyal, aki buliba invitált, de mondtam neki, hogy flúm van, és ájem veri szori.

(Az, hogy van gépem jó, mert végre tudok zenét hallgatni, már épp megőrülni készültem ennek hiányában, sőt a blogot is itt írom, majd a suliban teszem fel a netre, de rossz is, mert a hatalmas agyammal az erlangeni képeket átraktam a pendrájvról a gépre, így azokat nem tudom megosztani veletek. Azonban ami késik, nem múlik. Aki nem tud addig várni megnézheti Nyunyus nem kevésbé izgalmas blogján: www.ertraum.blogspot.com - a szerk megjegyzése a netretételkor)

A mai délelőttöt Teltkarcsúházy Metszőfogné társaságában töltöttem, hiszen előadás+gyakorlat kombónk volt vele. Ma már jobban értettem, mint a múltkor, főt két ívben rám if mofolygott, bár ne tette volna! Aztán egy gyors pillantás a telfejltervre, majd franciaóra következett. Hát vicces volt. Az ismeretlen francia szavak néha még ismeretlenebbek lettek, amikor a tanár elmondta németül. Egyébként igen lendületes és poénos a fazon, pörgős az óra. Német mondatokat fordítottunk franciára, s mikor valaki kicsit tétovázott, mindig azt mondta, hogy nem baj, anyanyelvről idegenre fordítani mindig nehezebb, mint fordítva. Magamban hozzátettem, hogy hát még idegenről idegenre, apukám. A sors egy Danielát sorsolt mellém, így rögtön megvolt az összhang kettőnk közt. Már sokkal jobban érzem magam, így kiugrottam Lutschiékhoz, mert már egy hete nem láttam őket. Megint barátok voltak náluk, és teljesen tűzbe jöttek a magyar rendszám és a Kicsi Kocsi láttán. Sajna vissza kellett jönnöm, mert még be kell gépeljem a terfejltervből leszűrt egetrengető információkat, hogy kis projektplaner társaim is tudjanak a dolgokról, de előtte beugrottam a suliba, hogy feltegyem a bejegyzést a blogra.

Hétvégén jön a kis családom meglátogatni, így most programokat szervezek Nekik, remélem minden összejön!

2006-10-12T23:00:00.000+02:00

Rég jelentkeztem, bocs! Zsófi, erről van szó, ez már-már olyan incselkedés, mintha élőben társalognánk, csak 1000 km és néhány nap választ el. Különben, ha így gondolkodunk Volvo ügyben, akkor még jobban hangzik, ha azt mondom, én még utaztam azokon az Ikarusokon... Olyan tengelyeket rajzolok majd be az építészeknek, hogy attól kódulnak!:) Enn, visszafele sült el a pisztoly, ugyanis hozzászólásodat olvasva egy darabig vissza tudtam fojtani a röhögőgörcsöt a totál teli teremben, de amikor a Bimbis részhez értem, kitört belőlem... Gyönyörű, következő lépés: kérdezd meg inkognitóban, hogy mi a lecke fizikából! Zümi, szörnyetegek azok a buszok! Rondák! Hja, szép jövő elé nézünk. Mi van a kombínókkal? Vasárnap már megint házimunkát kellett végezni, de mivel Nyunyus útmutatásai szerint levettem a cipőmet a szobában, kevesebb retek gyűlt össze a hét folyamán, mosás, főzés. Meg kell állapítsam egyre jobbak lesznek a kaják, amiket készítek, azért azt be kell valljam, azt hittem jobban fogom élvezni a főzőcskét. Délután külhoni társaimmal éltünk a városvezetés által felajánlott ingyenjeggyel, és ellátogattunk az állatkertbe. El kell mondjam igen elegánsan festettünk. Az "haute-couture" netovábbja Walter volt, a Nicaraguából érkezett, nálunk valamivel idősebb, és kevesebb hajjal rendelkező társunk. Sötétkék ballonkabátjához egy fekete mackónadrágot húzott fel, melynek gumija a bokája felett végződött, így világított a fehér sportzokni. De a korona a költeményre természetesen a fekete makkoscipő volt! Gyönyörű, nem!? "Makkoscipő, fehérzokni/uriember nem szok lopni." Közvetlenül ezek után következtem én, a BKV-s munkás-anorákomban, mivel a nadrágom még száradt. A többiek mindennapos viseletben voltak. Az egészben az a szép, hogy a leírtak itt egyáltalán nem tűnnek fel az embereknek. Egyes évfolyamtársaim olyan szakadt cuccokban járnak, hogy olyat még én se vennék fel. Pedig tudjátok, mennyire szeretem Fülesden, vagy vándorban, amikor már rohadtul mindegy, hogy milyen állapotban van rajtad a ruha! Az állatkert a nívós: Legjobb kis állatkert Németországban kitüntető címmel büszkélkedhet. Így naívan arra gondoltam, hogy valami margitszigeti kisállatkerthez hasonló dolgot látogatunk meg, némileg nívősabb kiadásban, de nagyon nagyot tévedtem. Az alapterülete majdnem akkora, mint budapesti kollégájáé, berendezése viszont kicsit elmarad attól. Nálunk sokkal szebb pl a trópusi ház. Itt viszont szabadon mászkálnak a makákók, sőt az összes majomnak sokkal nagyobb szabadsága van, mint nálunk. Szóval vegyesek az érzelmek. Már majdnem teljesen sötét volt, mire hazaértünk. Én kiugrottam Lutschiékhoz, és ahogy az ilyenkor lenni szokott kint is maradtam éccakára. Lutschi magyarázott egy kis GIS-t, aztán a szokásos zaba-pia-duma kombó következett. Másnap korán keltünk, mert mindenki igyekezett valahova, de a reggelit azért közösen költöttük el. Én begyöttem a iskolába, leültem a gép elé, és intenzív GIS gyakorlásba kezdtem, mert az utóbbi időben sikerült kissé elhanyagolni... Egy előadásom volt aznap, és jelentem, ilyen rosszat keveset hallottam otthon! Dögunalom, a tudományos-pókapó kinézetű tanárúr kb. olyan sebességgel beszélt, mint amikor én nagyon helyesen akarok németül beszélni, és minden szó előtt 20 perc szünetet tartok. Rettenetes volt! Megütötte a Környezetpolitika szintjét... Nagy nehezen vége lett, irány vissza a gépterembe GIS-ezni. Közben F. Christiannal találkoztam, aki rá jellemző módon ezer örömmel megígérte, hogy másnap kerítünk valahonnan egy gumicsizmát a szerdai mocsárológia terepgyakorlatra. 18 feladatot megcsináltam a 23-ból, de nem bírtam tovább. Hajnal egykor, mikor hazaértem a tükörbe nézve a szemeim helyén csak két veres golyót találtam. A keddi nap Turizmus előadással kezdődött. Először a turizmus történetét rágtuk át, mintegy gyorstalpaló jelleggel 20 perc alatt, drága Öcsémék ezt egy féléven át tanulták (ő még utána is olvasott, igaz-e?:)) Majd megnéztünk egy filmet Proráról, a KdF-által tervezett, persze csak részben megépített gigantikus méretű üdülőről, mely a Balti-tenger partján fekszik. A java azonban csak ezután jött! Az előadás hátralévő részét ugyanis az "Utazás az NDK-ban" témakörnek szenteltük. Gyönyörű képek Trabis turistákról, ismerkedési estekről a SZOT-üdülőben, retro cuccok minden mennyiségben! Nagyon élveztem. Sőt azt is megtudtam, hogy akkoriban mi voltunk a "Nyugat", mert lehetett kapni farmert, meg kólát. Ea után a Drakula haverjával (Frkst. Christian) tényleg kerítettünk gumicsicskát a kirándulásra, majd a Projektplanung csapat helyszínelni indult Althüttendorfba, ami mintegy 30 kilométerre fekszik Vadkanerdejétől (Eberswalde). A vasútállomáson találkoztunk, s mivel nekem négytől GIS ea+gyak kombóm volt, úgy döntöttem Trabcsival teszem meg az utat. A pecázótárs Christian kapva-kapott az alkalmon, és velem tartott. Persze sikerült előadni, mit tudunk így ketten. Ugyanis hozzám hasonlóan ő is hajlamos a "csakalegfontosabbathagytamotthon" illetve a "csakalegfontosabbatfelejtettemelintézni" típusú dolgokra, de mint kiderült így ketten mégjobbak vagyunk! Ugyebár időnyerés céljából mentem kocsival. Na, ehhez képest háromnegyed órát sikerült késnünk a vonattal érkezett társainkhoz képest, ugyanis egy cseppet elnéztük az autópályakijáratot, bár meg kell hagyni nem volt jól kitáblázva, hogy pont az van lezárva, ami nekünk kell. Természetes, hogy az egész útvonal leghoszabb kijáratköze következett, így 20 perc döcögés a köv. kijáratig, majd 20 perc vissza... Egyébként egy rövidebb szakaszon önerejéből ment a kocsi 110-et, hízott is a májam rendesen. Mintegy fél óra ottartózkodás után már indulhattam is vissza - ha vonattal jövök egy órám lett volna -, persze az előadásra nem értem be, ugyanis a nagykörútit megszégyenítő dugó volt a városban, és itt még nem ismerem az egérutakat. Épp beestem a gyakorlat kezdetére. Gyorsan megmagyaráztam, hogy mennyire szerettem volna jönni az előadásra, de a közlekedés beleszólt (Nyuny: "Und dann war viel Verkehr. " Bitte wiederhole! kopp), és blablabla. Hál' Istennek elég laza a fazon, és nem volt semmi gond. Viszont megkérdezte, hogy meddig jutottam a feladatokkal, szabályosan elképedt, mikor tudomására hoztam, hogy a 18-ig, de a 13-ast nem tudtam végigcsinálni. És végre megkaptam a jutalmat az elmúlt két hét vörös szemeiért: megdícsért. Még gyorsan elmondta mi volt az előadáson, aztán megcsináltam az aznapi feladatot és a főiskolai külföldidiák-találkozó felé vettem az irányt. Az utolsó öt percre oda is értem, a terem tele volt így ezt a kis időt az ajtóban állva hallgattam végig. A többieket faggatva, hogy mégis miről volt szó, semmi értelmeset nem tudtam meg. Jólvan gondoltam, ezért tényleg érdemes volt rohanni. A vacsorát közösen költöttük el Nicoval, Monirral és Walterral, akiről kiderült, hogy nem hiába kevesebb a haja, mint nekünk, ugyanis 4 gyereke van, akik Nicaraguában élnek, és mintegy 50 év van a háta mögött. Ehhez képest viszont nagyon jól tartja magát, én 35-40-re tippeltem volna. Szerdát már nagyon vártam a kirándulás miatt, bár korán kellett kelni, fél nyolckor volt az indulás. A mocsarakról alkotott romantikus elképzeléseim a Szent-Anna tónál tapasztaltak alapján alakultak ki. Az utazással (2 óra oda, ugyanennyi vissza) kapcsolatban pedig arra gondoltam, hogy a kisbuszokban úgyis jobban tud ismerkedni az ember, mint előadáson. Meg kirándulás, tehát túra közben is jót dumálhat az ember. Hát gyerekek, mindenben csalódnom kellett, összeségében elmondható, hogy pocsék egy nap volt. A mocsárba valójában bele se mentünk, egyáltalán nem volt szép, és egész nap össz-vissz pár szót beszéltem. Egy korábban lecsapolt, de két éve ismét elárasztott területen jártunk, amből gyakorlatilag annyi látszott, hogy döglött nyírfák álltak ki a földből, ami a mocsár szempontjából persze üdvözlendő, de látványnak közelsem szívderítő. Abban, hogy nem beszélgettem szinte senkivel kicsit én is ludas vagyok, mert nem mentem oda senkihez, nem kérdeztem semmit senkitől, de egyáltalán nem volt kedvem ehhez. Az ebédszünetben társalogtam azokkal a lányokkal, akik még a legelején odajöttek hozzám, de egy idő után kifogytunk a témákból. Elég szar volt. Ja és a túra részéről nem is beszélve, ha ugyanis több, mint 30 métert kellett volna gyalogolni, már beszálltunk a kocsikba. A tanárnő egyébként érdekesen és érthetően magyarázott, csak iszonyú hosszan. Szóval nem bántam, amikor végre kiszálltunk a kisbuszokból a suliban, este fél nyolckor. Nem voltam túl jókedvű, de ezen némileg javított, hogy a szálláson szintfőzést tartottunk, ők egész jófejek voltak, de mivel későn értünk haza a kirándulásról, már csak a "buli" végét csíptem el. Visszavonulva a szobámba küldtem egy smst Jacobnak, aki előző este érkezett meg Indiából, és gondoltam már kiheverhette a fáradalmakat annyira, hogy felfogja az üzenetet. Tényleg így volt, rögtön visszahívott, és eredeti Jacob-beszéddel (kicsit pösze, iszonyú vicces) és kacagással vidított fel, illetve megjegyezte, hogy "éj Doni vír müsszen morgen umbedinkt SÖR oder BOR trinken". A lényeg, hogy a legfontosabb szavakra még mindig emlékszik magyarul. Azt hiszem ideje feltennem a németekről pár fotót, annyit meséltem már róluk, és sokan nem ismerik őket. Idei képem még csak annyi van, amit feltettem, de jövő hétvégén jönnek a szüleim, és ha minden igaz hozzák a gépemet. Viszont a tavalyi képeket közül néhányat felteszek, melyek akkor készültek, mikor Szegiben voltunk.

Tangó-szerű izé Lutschival

Christian, Jacob, Szöghi Zsófi

Barbi és Herr Peters (az előadásai is ilyen érdekesek ám!)

Holger, a Szélesszájú Kisbéka

Pertu 1

Pertu 2

Ma délelőtt találkoztunk Jacobbal, nagy volt az öröm. Aztán közös előadás, mely mi másról szólhatott volna, ha nem a ZOPP-ról (ZielOrientierter Projekt Planung), amellyel itt közösen ismerkedtünk egy évvel ezelőtt. Ea után meghívtak Danielhez vacsorázni, ő az a srác, akivel Jacob Indiában járt. Előtte azonban el köllött mennem a bankba, mivel tegnap már ide is ért az Erasmus-ösztöndíj (öt munkanap = pont két hét, nemde?), és el kellett intézni az átutalásokat. Itt megint sikerült előadni magam, ugyanis háromszor kellett hazamennem, mert valami mindig otthon maradt... Még szerencse, hogy terminálnál csináltam az egészet, mert teljesen hülyének néztek volna. Még elsiettem bevásárolni, majd eleget tettem a vacsorameghívásnak. Érdekes módon, itt nem volt gond a beszélgetéssel:) Egyik projektplánungtársnőnk is jelen volt, akivel már eddig is jókat röhögtünk, de most aztán végképp. Úgy röhög, mint egy kisgyerek, nagyon vicces. De a legviccesebb mégis az, hogy Bini a neve, és nem csak a neve hasonlít rettenetesen a Bimbire, kedves Anna!:) Aztán úgy döntöttem bejövök blogozni, mert már nagyon régen írtam Nektek, és a hétvégén úgyis találkozunk még Jacobékkal, ugyanis feltett szándékuk megosztani az ismerősökkel mind az 5 gigabájt fotót, amit Indiában csináltak, így nem tudom mikor írok legközelebb, lehet az egész hétvége a gigamegaterabájtok között telik majd el:)

2006-10-07T19:25:00.000+02:00

Kommentárokra: Enn, örülök, hogy tetszik, feltett szándékom a munkahelyen olvasókat kínos helyzetbe hozni a röhögéssel. Züm, és mindenki, nagyon kérlek Benneteket, hogy politikai tartalmú dolgokat ne tegyetek fel, tudjátok mennyire utálom a politikát. Zsuzsanéni, drága ez a körlevelekre is vonatkozik. Köszi. Zsaufi, nagyon örülök a hírnek, ha van képed a babáról küldd el légyszi. Dóri, mi becsülettel végigjártuk (jó, majdnem végig) a gyógytorna képzést, így többé nem vagyunk Quasimodók! A mai órára kis bemelegítés után... :)

És most valami egészen más, jöjjön amivel az adósotok vagyok, képek a Balti-tenger partjáról!

A tengerhez közeli kilátóban

Agnieszka, Juan, Mari, nem tudom, Leena, Monir, Nicoletta és a Balti-tenger

Monir és Andy fürdőznek

Lapát és neje tánckar

Szerda este tartatott meg az őrületes-iszonyatos-eget rengető szemeszter-party (a múlt hetieket ugyanígy hirdették). Összeállt a kis csapatunk, és nekivágtunk az erdőn keresztül vezető útnak. Iszonyat sötét volt, és csak egy srácnál volt elemlámpa. A társaság hölgy tagjai nagyon bátran viselkedtek, csak néhány elfojtott sikoly hallatszott az egész úton. Kb húsz perc után megérkeztünk a tett színhelyére a Waldcampusra, a főiskolának ugyanis van egy campusa a városban, meg egy az erdőben. A rendezvény szervezői jó eséllyel pályázhattak volna a "bulizzunk minél hülyébb helyen" versenyen, bár meg kell hagyni a németek azért tudnak alakítani ezügyben, gondoljatok csak vissza a por-fű keverékben fetrengő dajcsokra a Kreuzbergen (még az elején írtam). Most ugyanis egy parkolóház (az erdő közepén!) földszintjén élhettük ki magunkat, elegáns BEKAERT mobil-kerítésekkel körülzárva, hát olyan hangulatos volt! Na mindegy, egyesült a kis külföldi delegáció, mindenki magához vett némi folyadékot, és máris jobb lett a hangulat, mint az a következő képen is látható. A bal oldali fiatalember Dif, az indiai srác.

Aztán a tömeg másfelé sodort, és összeakadtam néhány évfolyamtársammal. Azt est további részét nekik szenteltem. Csodálatos volt az üvöltő tuc-tuc zenétől 10 m-re ordítani velük. Gyakorlatilag három-négy füllel tárgyaltam egész este, illetve hárman-négyen tárgyaltak az én fülemmel. Mindegy megoldottuk. A sörök hatására a németórán tanultak is előjöttek, így egy nyelvi értekezés keretén belül kifejthettem nézeteimet, hogy mily' csodálatosan fejezi ki a német az előidejűséget. Ketten felvilágosítottak, hogy ők erről nagyon régen tanultak valamit, és soha nem kell használják... Az egyik kedvenc német nyelvtani szerkezetemről meg kellett tudnom, hogy le van sajnálva, az élet kegyetlen. Miután felvilágosítottak, hogy fél 3 felé jár az idő, úgy döntöttem ideje hazamenni. A többi ausztaus már hazament, csak Andy tartotta a frontot, és ezt továbbra is művelni szerette volna, így egyedül vágtam neki a stock-sötétnek, persze lámpa nélkül. Mint utólag kiderült, az egyik évfolyamtársam, Susan haza akart kísérni, mert volt lámpája, de valószínűleg elkerültük egymást. Annyira nem volt nehéz hazafelé, mert valami mindig mutatta az utat: először a porcelánbusz-vezetők erején kellett átmenni, majd a vizelők cserjése következett, végül már látszott a közvilágítás a túlvégről. Így mintegy fél óra alatt otthon is voltam.

Csütörtökön elmaradt az egyetlen előadás, és az azt követő szeminárium, persze számomra ez csak a suliban derült ki. Itt sokkal sűrűbben kell kell nézni a hirdetőtáblát a TO-n, mint otthon, bár egyes esetekben (francia óra után) otthon is sűrűn nézegettem... Kihasználtam hát a szabadságot és irány a buszpályudvar! Eberswalde buszpályaudvara bőven kenterbe veri a gödöllőit, annyira ocsmány. A váróhelyiségben 3 db szék, dizájnjukat tekintve több, mint valószínű, hogy a DDR időkből származtak. Óránként egy, max két járat indul, tehát igazi központi pályaudvar. Akkora szerencsém volt, hogy 50 percen belül indult egy járat Bad Freienwaldéba, ahol vasútállomás is van, így egy szép kört terveztem. Addig azonban megnéztem magamnak a troli ablakából a Brandenburgisches Viertelt, ami Eberswalde prolinegyedének számít a helyiek szerint, és majdnem itt szereztem szobát egy nem túl rendes lánynál (ezt írta magáról az apróhírdetésben). Hát egy igazi szocreál lakótelep, de közel sem annyira szörnyű, mint ahogy a helyiektől hallottam. Pont időben értem vissza a buszpályaudvarra, és nagyon izgultam, hogy milyen járgányt küldenek. Tök egyedül voltam a megállóban, 5 perc meddő várakozás után kezdtem azt hinni, hogy valami nem stimmel. Aztán pár per múlva befutott a legmodernebb, csillogó, térdeplő egyszóval mindent tudó Mercedes Citaro. Talán nem kell elmondanom, hogy annyira nem örültem neki, sokkal jobban örültem volna, egy a helyiek számára kifejezetten slampos, csoffadt, 4-5 év körüli Setrának, de nem volt szerencsém. Felszálltam hát, és elfoglaltam a legjobb helyet (még mindig egyedül voltam). Gyorsan átértünk Freienwaldébe. Pont a vasútnál áll meg a busz, így még halálra se kellett gyalogoljam magam, szép kényelmesen besétáltam az állomásra, ahol azzal kellett szembesüljek, hogy mintegy 7 perccel lekéstem a vonatot. Épp elkezdtem volna szidni magamban a német közlekedésmérnököket, hogy miért nem lehet összehangolni a menetrendeket, amikor eszembe ötlött, hogy a hozzám hasonló megszállott hülyék viszonylag kevesen vannak, akik rögtön megérkezés után ugyanoda szeretnének visszamenni, és a kedvükért nem indítanak különvonatot. Ezzel megnyugtattam magam, és inkább leültem írni egy levelet a nagyszüleimnek. 50 perc várakozás után megérkezett az egykocsis Stadler RS1 szerelvény, sőt keresztet is kellett várjon (ellenvonat). Lapátnét legyorsulva elfoglaltam azt a helyet, ahonnan a vezér úr a legjobban látható (a vezetőfülke ajtaja üvegből van, mint már korábban említettem). Már közeledtünk Eberswaldéhoz, amikor elkezdett bújkálni bennem a kisördög, hogy be kéne menni egész Berlinig. A kisördög győzött. Az eberswaldei pályaudvarra bejárva (a vonat ugyanis bejár az állomásra) figyeltem Christiant, hátha pont ezzel a vonattal jön ő is Berlinbe, de nem láttam sehol. Berlin-Lichtenberg állomást azért is szeretem, mert a már említett Ludmillák biztos lelőhelye. Most csak egy állt a mozdonyszín előtt, épp azon morfondíroztam már az aluljáróban járva, hogy vajh' merre járhat a többi, amikor valaki a hátam mögött megszólalt: Daniel? Christian volt az, hát persze, hogy ugyanazzal a vonattal jöttünk, csak EW-ban ránkkötöttek még egy kocsit, és ő abba szállt be. Így megint nem utaztam az U5-tel, mert S-Bahnra szálltunk közösen, és együtt utaztunk a Warschauer Strasséig. Ott elbúcsúztunk egymástól, innentől a buszozásnak szenteltem az estét, de önmegtartóztató voltam, és éjfélkor már ágyban voltam. Ez nagyban annak köszönhető, hogy Berlin-Hbf-on megvárt a forgalmista. Ugyanis a vadiúj főpályaudvar nagyon sok emeletes, ami mint tudjuk nem kevés. Az S-Bahn és a távolsági vonatok a legtetején állnak meg, a helyi Regio-Expressek, ami pl Eberswaldéba is megy, persze legalul. Én akkor szálltam ki az S-Bahnból, amikor a másik vonatnak már egy perce el kellett volna indulnia. Tériszony ide vagy oda, lenéztem a mélybe és még ott állt a vonat a megadott vágányon. Világcsúcsot döntöttem a mozgólépcsőn hármasával rohanásban, és pont elcsíptem a vonatot, szerencsére a forgalmista látta a mutatványomat a mozgólépcsőkön.

A pénteket már nagyon vártam, mert a Projekttervezés tárgy első gyakorlata került megtartásra, és már nagyon kíváncsi voltam a részletekre. Hát hogy mondjam. Nem az amire vártam. Azt gondoltam, hogy egy félévünk lesz arra, hogy összehozzunk egy komolyabb, és főként mindenre kiterjedő dolgot. A dolog lényege, hogy megtapasztaljuk a participatív tervezést magát. Ez nagyjából azt jelenti, hogy a lakosság is aktív részese a folyamatnak, ehhez képest az elején leszögezték, hogy lakossági fórumot sajnos nem lehet összehívni. A projekt maga annyi, hogy a falu két bejáratát szebbé tegyük. Hát mi ez? Rajzszakkör? Semmi másra nem kell odafigyelni, így semmi területi összefüggés, semmi közös, komoly cél. Kérdéseimre, és hozzáfűzéseimre csak annyi volt a válasz, hogy ez így tényleg ki van herélve, de a főépítész csak ennyit szeretne, és az idő is szűkös. Még lesz pár köröm ezzel kapcsolatban. Sajnos Herr Peters nem volt jelen, így vele is beszélni szeretnék ezügyben. Igen csalódottan tértem haza, kifejezetten rossz kedvem volt, de szerencsére Andy pont küldött egy sms-t, hogy menjek át hozzá, van söre és valamit meg akar velem beszélni. Nem nagy kedvvel ugyan, de rávettem magam. Otthon úgyis csak még rosszabb lenne a kedvem. Hál' Istennek, hogy átmentem. A megbeszélnivaló ugyanis nem volt más, mint hogy PRÁGÁBA akar menni, és mintha mondtam volna, hogy szeretem azt a várost. Ennél jobb hírt nem is közölhetett volna! Viszonylag hamar elszállt a roszkedvem, és nekiálltunk összeállítani a költségeket. Szinte pontosan annyi, mintha otthonról mennénk! Ha minden igaz november első hétvégéjét a cseh fővárosban töltjük!!!!!!!! Az valószínű, hogy a Szent-Vitus lábánál megint olyan fáradtak leszünk, mint augusztusban Veletek, kedves Aranyvándor-csapat!

A mai nap igen dolgosan telt. Kilenckor (kis segítséggel) kivetett magából az ágy. Miután megreggeliztem a szennyest készítettem elő mosáshoz, mert már szanaszét voltak a ruháim. Utána elmosogattam, levittem a szemetet és kiporszívóztam. Fél tizenkettőkor minden ragyogott, nem úgy, mint pár órával előtte... Még tegnap megbeszéltük Agnieszkával, Nicolettával és Andyvel, hogy ma délben elmegyünk Lengyelországba. Így is lett. Itt annyira pontos vagyok, hogy azt el sem tudjátok képzelni:)! A határon aranyosan félreállítottak bennünket, miután egy órát araszoltunk a határ felé. Andy útlevele ugyanis nem fért a fejükbe, szerencsére a Trabit már nem vizsgálták. Negyed óra után minden kommentár nélkül visszakaptuk az okmányokat és mehettünk tovább. Édes. Kirándulásunk egészen a következő faluig - mintegy 6 km-es út, kocsival voltunk - vezetett, ahol egy kolostorból kialakított hotelt tekintettünk meg kívülről, majd elzarándokoltunk a falu kilátójához, azt meg is másztuk, sőt a kilátásban is gyönyörködtünk. A kultúrprogramot tehát mintegy egy óra alatt lepörgettük, és jöhetett a KAJA! Szerintetek mit rendeltem???? .......... Stimmel: Pierogit!!!! Most azonban csak 9 csúszott le, de előtte a biztonság kedvéért ettem egy kis töltöttkáposztát is. Kicsit kínosan éreztem magam, mert angolul nem pontosan tudtam elmondani, hogy étteremben is csak úgy tudok enni, mint egy disznó, a piknik nem csak egy kivételes alkalom volt. 2 perc után ettem le magam először a paradicsomszósszal, utána egy hevesebb mozdulat hatására a pierogiról a hagyma egy része szintén az ölemben landolt, sőt amikor éltem az Agnieszka által felajánlott lehetőséggel, és a maradékát túrtam át a tányéromra, néhány hagymát sikeresen a terítőre szórtam. Társaim igyekeztek humorosan felfogni mutatványomat. Különben Andy is nagy zabagép, ő Nicoletta maradékát ette meg. Teli hassal értünk a határra, ahol persze megint félreállítottak bennünket... Visszaérkezésünk óta pedig Nicolettával itt ülünk a gépek előtt.

2006-10-04T13:52:00.000+02:00

A kommentárokra reagálva: Zsaufi, azért maradjon állomásunk! Hova szeretnéd áthelyezni a felüljárót? Az Egyetem bejáratával szembe? Nem rossz ötlet, de akkor a koli felé meg kell oldani az átjárást, különben szanaszét lesz taposva a park:) Amanda, Kata drukkolok Nektek nyelvvizsga ügyben! Különben mindenki ezt mondja a gyakorlatról, hogy nyista meló és halálosan unatkozik, ez persze jót tesz a blog olvasottságának, aminek nagyon örülök! Azért remélem, ha kicsit jobban megismernek Titeket, valami rendes feladatot is rátokbíznak. Az Agruniveresek viszont dolgoznak rendesen! Egy-egy viccesebb történetet el is mesélnek ímélben:) Zümi, fel a fejjel!!! Sajnos Eberswaldeban nincs MOB Pizzeria, de van a konyhában sütő, úgyhogy tudunk csinálni pizzát a saját ízlésünknek megfelelően. Sőt pizzatésztát is lehet venni a boltban, s nem is rossz. Majd beleírjuk a tésztába a szokásos jeligéket: Don Juan és Dr Kotász... Veled az élen mindenkit várok szeretettel, szállás van, jó hangulat meg lesz, ha jöttök!!!

A hétfőnél fejeztem be. Blogolás és GIS után usgyi (most kivételesen nem a 6341-es MÁV motorkocsi értelemben, melynek ez a beceneve) Berlin, éljen a féléves bérlet! Kezdem kiismerni magam a vonalhálózaton, ami csak valamivel bonyolultabb, mint a pesti:) Rendkívül égő módon pont a villamos- és buszhálózat az, melyet még nem nagyon ismerek, de sajna még nem sikerült ilyen tematikájú (éljen a tematikus térképezés és a színek!) térképet szereznem, így csak ad-hoc pattanok fel egy-egy épp az utamba eső járműre. Azért nem bírtam ki, hogy ocsmány turista-módra a 200-as busz emeletének legelső ülésén pöffeszkedve utazzak végig az Unter den Lindenen...

Aznap este visszakaptam a telefonomat. Itt nem sűrűn csörög, vagy jelez, hogy sms, ezért nem is aggódtam, hogy mi van vele, csak az óra és az ébresztőfunkció hiányzott. Ennek ellenére ketten pont akkor gondoltak rám, amikor nem volt nálam. Renci, Roúland bocs a késedelmes válaszért!

A tegnapi napot a Balti-tengernél töltöttük. Reggel hétkor volt az ébresztő, üdén és frissen jelent meg mindenki a megbeszélt helyen... Leena, a finn lány a Volvojával jött, mi a Trabiban négyen ültünk, és Agneszka még így is megdícsérte, hogy milyen tágas. Naja, a Kispolszkinál minden bizonnyal nagyobb. Mintegy négy óra alatt sikerült teljesíteni a 200 km-es távot. Annyira jó volt, itt a Trabisok intenek egymásnak, maga Lapátné is rámvillantott a kis járgányából! Tisztára buszvezetőnek éreztem magam!!! Az út kicsit döcögős volt. Egyrészt mert a német főutak egy-egy szakaszon még macskakövesek(!), másrészt a beszélgetés is akadozott. Vera, Rád gondoltam a témával kapcsolatban:) Szóval nem volt felhőtlen. És az ég sem. Már attól féltem, hogy esőkabátban vizitálhatunk a tengernél, de hál' Istennek már gyönyörű időben értünk célba. Andy csinált pár képet, csak még nem jutottak el hozzám, ha ez megtörténik, rögtön felteszem a blogra. Különben, ha minden igaz október végen már nálam lesz a fotógépem, és mindent tudok majd vizuálisan is dokumentálni. Szóval lesétáltunk a strandra, ahol vegyes kép fogadott bennünket. A tenger nagyon szép, fehér homokos a part, a víz igen hideg. Ami a vicces részét illeti: egyesek esőkabátban (sütött a nap), mások pulóverben, az igazi nordücsok (északi németek) pedig egy szál fürdőruhában. Gyakorlatilag mindenkiről meg lehetett állapítani melyik szélességi kör környékéről jött. Kis társaim is eléggé be voltak öltözve, így példát statuálva azt mondtam, hogy wí ár on dö bícs, és mezítláb folytattam utunkat, mely a parti homokban vezetett. Hideg víz ide-vagy oda, ha már itt vagyunk, be kell menni a vízbe. Térdig sikerült is, de aztán arra hivatkozva, hogy "nagyonszépahelyidevisszakelljönninyáron", arra az alkalomra halasztottam az úszást. Andy, mint eredeti ósztrélien bícsmen követte példámat, de tíz perc vízbengyaloglás után azt mondta, hogy mára elég a fürdőzésből, így a parton folytattuk utunkat. Bikinifenék egyébként valahol a közelben található, mert annyi medúza volt a vízben, hogy ez csakis SpongyaBob medúzarétje lehetett.

Ezután leültünk piknikezni a strandon, szépen előszedte mindenki, amit hozott és hatalmas zabálást csaptunk. Mondtam a többieknek, hogy egy fél évig úgyis együtt leszünk, nem kell udvariaskodni, meg szégyenlősködni kaja ügyben... Visszatérve a városközpontba, ami igencsak határos a stranddal, mert a fele kb a strandon van, hangos zenére lettünk figyelmesek. Északnémet táncbemutató volt ugyanis a színpadon. S ez még semmi, az átlagéletkor 60 fölött volt! Annyira jól néztek ki, és egész frissen mozogtak. Két polkát néztünk végig, Máska van mit tanulnunk Fáskertiné ügyben... A többiek nem élvezték annyira, mint én, így visszaindultunk a kocsikhoz. Terveink szerint átmentünk volna Lengyelországba tankolni. Iszonyat sor állt a határ előtt, aztán kiderült, hogy nem is a határ előtt, hanem a határ előtti parkolónál. Ugyanis CSAK GYALOG lehet átmenni!!!! Ennyit a térképolvasásról... Mivel senkinél sem volt marmonkanna, megpróbáltunk visszafordulni, de ez nem ment ám egyszerűen. A parkolóba automata enged be gombnyomásra, és persze parkolójegyet is ad. Egy óra 3 EUR. Visszafordulni már nem tudtam, mert mögöttünk 30000 kocsi, Leena pedig már teljesen beszorított a sorompóhoz. Cum glükk (szerencsére) egy alkalmazott pont ott lófrált, így kipattantam a kocsiból, és megkérdeztem, hogy ilyenkor mi a teendő. Először nem is hallotta mit mondtam neki, csak annyit mondott: mit dém Trabi ausz Budapeszt, dász iszt doh sőn. Kivételesen nem éreztem ezt a pillanatot anyira meghatónak, mert bár valami ilyesmire vártam már rég óta, de most mégis a kijutás izgatott jobban. Szerencsére kiengedett a fickó fizetés nélkül. Kissé letörten és drágáért tankoltunk. A másik kocsi inkább kihasználta képességeit, és az autópályán tért haza, mintegy másfél órával megelőzve minket... Mi pedig szépen hazadöcögtünk, közben megálltunk kávézni egyet. A társaság tagjairól egyre több dolog kezd kiderülni. A román lány igen beszédes, nem ellenséges, sőt kifejezetten kedves, de sajnos csak angolul tud, azt viszont nagyon jól. Juan és Andy nem voltak túl szószátyárak, előző nap bulizni voltak. Sört sem kértek... Monir olyan érthetetlenül beszél angolul, mintha Matiszt nagypapát hallanám. Polak, wengry továbbra is dva bratanki. Este nyolcra értünk haza. Már elég fáradt voltam, de mint kiderült nem eléggé. Csak annyit mondok Semesterticket. Egyre értem haza.

Ma reggel 10:00-kor kezdődött az angol-felújító óra. Illetve csak kezdődött volna, mert a terem ugyanúgy, mint előző héten zárva volt. Végigolvastam a faliújság összes kiírását, de semmi érdemlegeset nem találtam, így megintcsak a piknikus alkatú Frau Sammerhez fordultam, aki kérdésemre a már múlt hétről ismert szöveget mondta: csak jövő héten kezdődik. Nem akartam neki mondani, hogy akkor egy hét múlva ismét jövök ezzel a kérdésemmel. A bejáratnál F. Christiannal futottam össze, megittunk hát egy kávét. Tudtomra adta, hogy most, hogy átköltöztek a barátnőjével 30 km-rel arrébra, megcsináltak mindent, berendezték a lakást, szakítani fognak, mert már elege van. Persze mindezt rá jellemzően fülig érő szájjal mesélte. Azért megnéznék egy veszekedést náluk. A barátnőjét ugyan nem ismerem, de Christian szerintem még a szúnyogokat is inkább elhesegeti, minthogy lecsapja. Aztán beültem Zsíroshegyi Kapafogné természetvédelem órájára. Be fogok fosni, mire megcsinálom a kiselőadást.

2006-10-02T15:50:00.000+02:00

Már kezdtem azt hinni, hogy a levegőváltozás a szenilitásnak is jót tesz, de tévedtem. Eddig ugyanis szokatlan módon nem felejtettem itt el semmit, nem hagytam a szobámban semmit, amire napközben szükségem lett volna. De tegnap utólért a sorsom. Azzal kezdtem, hogy Lutschiéknál felejtettem a telefonomat. Ez még nem lenne akkora probléma, de rá kellett jönnöm, hogy a telefonomon kívül nincs más berendezés, ami segíthetne megállapítani mennyi az idő, s persze ébresztőórát sem hoztam, mert a telefonon ugyebár az is van. Szóval kis időre megszűnt az időbeliség számomra. Aztán ma elfelejtettem a biciklizár kulcsát betenni a zsebembe, így haza kellett siessek a suliból. Közben azon rágtam magam, mit kell még a nap folyamán elintézni, ja igen! vásárlás. Annyira megnyugodtam, hogy beugrott, hogy pénzt nem is vettem magamhoz... Erre mondják, hogy No comment. Remélem holnapra kialszom a pechszériát. Különben tegnap végre megismertem az egyik lengyel lányt, Agneszkát. Tud németül, és nagyon aranyos. Másfél órán keresztül dumáltunk, nemhiába: Polak, wengry dva bratanky... A mai előadás (Landschaftsplanung und -bewertung, Herr Peters) már bőséggel tartalmazott olyan kifejezéseket, melyekről jobb esetben is csak sejtem, hogy mit jelenthetnek, úgyhogy ma is randira hívom a szótárakat. Holnap viszont nemzeti ünnep, és a kis ausztaus-studentekkel elnézünk a Balti-tengerhez. A GIS feladatok közül már négyet megcsináltam, így remélem jövő keddig a végére érek, mindjárt neki is állok a következőnek. Ti nagyon csendben vagytok ám, szeretnék már hallani Rólatok is valamit, úgyhogy snell-snell tessék reagálni, válaszolni, mesélni!!! Csókol.

2006-10-01T15:56:00.000+02:00

Szombaton megint azzal kellett szembesüljek, hogy semmi főtt kajám nincs. 11-kor nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, és nekiálltam főzni. Rántott gombafejeket terveztem, mert a milánóiba csak a tönköket tettem bele, így az összes gombafej megvolt még. Igenám, de nem volt zsemlemorzsám. Jó, akkor rántott gombafejek lesz a menü, párizsiasan elkészítve. Mintegy másfél órás előkészület után el is kezdtem sütni őket. Nagyon finomak lettek! Rizsát (!) ki se kellett főzzek hozzá, mert az egyik szomszédom azt csinált, de kissé elméretezte az adagot, és ketten is bőven tudtunk enni belőle. Még ledőltem egy kicsit, az emésztést segítendő, majd bejöttem a suliba és blogoltam. Úgy terveztem, hogy nekiállok a GIS feladatoknak, de nem maradt rá idő, mert Lutschiék megkértek, hogy vigyek nekik pár dolgot, és még záróra előtt oda kellett érnem a boltba (szombaton is este 8). Iszonyat nagy kerülővel lehet most csak megközelíteni őket, mert pár napja lezárták a rövidebb utat. Menet közben ért utól Andrew sms-e, miszerint ki szeretnék próbálni az indiai éttermet és találkozzunk. Visszaírtam neki, hogy ájem veri szori, de gét niht. Lutschiéknál grillezés volt napirenden, közben Omarral hosszan összehasonlító nyelvészet (ja igen Máska, komparatív lingvisztika:)) értekezést tartottunk a német-magyar szótár és a Duden (gyakorlatilag a német értelmező kéziszótár) bevonásával. A többiek elég hamar kidőltek, de mi Holgerrel egész sokáig bírtuk. A folyamatos javítgatásuknak köszönhetően egyre kevesebb nyelvi hibát vétek, bár azért még így is számottevő mennyiségűt, de megjegyezték, hogy szépen alakul a dolog. Végül fél kettőkor mi is nyugovóra tértünk.

A ma délelőttött a jegyzeteim, a magyar-német szótár és a Duden társaságában töltöttem. Még mindig gyönyörű az idő, ezért egy padon ülve süttettem a hasamat, miközben igyekeztem az ismeretlen szavak jelentését meglelni. Aztán visszatértem a városba és bejöttem, hogy tényleg nekilássak a GIS feladatoknak. Persze előtte a blogot meg kellett írnom:)

2006-09-30T16:59:00.000+02:00

Csütörtökön hál'Istennek nem kellett korán kelni. Csak 12:30-kor kezdődött az előadás, melynek címe Projekttervezés, és Herr Peters tartja. Mint kiderült többek közt ő tartja, ugyanis Kerstin és kis kolléganője a nem kevésbé szimpatikus Claudia mellett még Herr Piorr is megjelent, akivel még tavalyi ittartózkodásunk idején tárgyaltunk repce ügyben. De a csúcsok csúcsa csak ezután következett, amikor egyszercsak belibbent a maga szolid valójában Frau Stöckmann, a tegnapi természetvédelem-tündér. Még szerencse, hogy előre le lett zsírozva, hogy én Herr Peterssel, Kerstinnel, Claudiával és még pár hallgatóval leszek egy projektben. Aztán hamar kiderült, hogy a többi hallgató címszó alatt többek közt Christiant és Jacobot kell érteni! Hát ez milyen jó hír, újra együtt alkot a nagy csapat, ha más nem is, de legalább az összejövetelek jó hangulata így már biztosított;)!!! Az általános bevezető után megalakultak a csoportok, s megbeszéltük a következő összejövetel időpontját. Ezzel vége is volt az egésznek. Négy óra helyett lezavartuk az egészet háromnegyed óra alatt, jó ez az első hét! Elszaladtam vásárolni, mert úgy gondoltam, a felmelegítős milánóit azért nem árt kissé kiegészíteni. A gomba pont akciós volt, sonkát meg kimérve is lehetett kapni (a legtöbb diszkontban csak előrecsomagolt felvágott van). Hazaérve megcsináltam a magyaros milánóit (annyi hagymát tettem ugyanis bele), és el kell mondjam igen jó lett! Mire megettem és elmosogattam, meg elpakoltam, már éppen ideje volt indulni az internesönel randira. Kissé tartottam attól, hogy egyedül ismerkedhetek majd magammal, de azért hátha mégsem. Megérkezve a helyszínre az első változat tűnt valószínűbbnek, mert egy árva lelket sem láttam... Aztán szép lassan befutottak! 11-en vagyunk összesen, ebből két lengyel lány még nem jött meg. Tehát kilencen kellett volna legyünk, ehhez képest hatan voltunk, de szerintem ez elég bíztató szám. Két finn hölgyeményünk van. Az egyik Lena, igazi nagyvilági nő, kifogástalan angoltudás, divatos szemüvegkeret, ruha és az elmaradhatan használhatatlanul kicsi retikül. Kolléganője jóval szimpatikus volt elsőre. Marie ugyanis testalkatában a finn telekhez alkalmazkodott, tehát nem sovány, kevésbé divatosan öltözködik, és arcberendezéséből adódóan mindig mosolyog. Azért bevágódtam náluk, mikor az általános iskolai nyelvtan órán - melyet érdekes módon pont a blog egyik jeles olvasója tartott - tanult egyetlen finn szót elmondtam nekik, miszerint kala = hal. Teljesen le voltak nyűgözve, csak jól titkolták:). Aztán van egy bangladesi srác, Monir, aki talán még nálam is gyérebb angoltudással rendelkezik, azt is bangladesi tájszólásban beszéli, de legalább németül sem beszél. Könnyű vele szót érteni... Nem baj, kedves és mindig mosolyog. Van egy kolumbiai srácunk, Juan. Beszél németül!!! Nem akarom kihagyni a felsorolásból a végtelenül sármos ausztrál szívtiprót, Andrew-t sem. Tényleg úgy néz ki, mint aki most jött a bícsről, ahol ma 24 bájos hölgy életét mentette meg, akik rögtön bele is szerettek. Na, gondoltam, biztos sok közös témánk lesz, Apukám! Ezek az előitéletek! Le kell őket mielőbb vetkőzni, ugyanis mind a nagyvilági nőről, mind a sármőrről kiderült az este folyamán, hogy teljesen normálisak, igen barátságosak, sőt még utazni is szeretnek, így mégiscsk lesz közös témánk... Másfél órás ismerkedés után úgy döntöttünk, megnézzük a mellettünk lévő épületben zajló Első Szemeszterparti c. rendezvény kínálatát. A zenei kínálat vegyes volt, a Greese betétdala után közvetlenül a Rammstein Du hast-ja következett. Ezek az éles váltások mindvégig jellemzőek maradtak a Dj-re nézve. Így hol kint, hol bent voltunk, de mindig volt kivel tárgyalni, mert újabbnál-újabb arcokat mutattak be nekem lelkes évfolyamtársaim. Azt hiszem akikkel az előadásokon nem találkoztam, mert nem sűrűn látogatják, azok közül mindenkit megismerhettem most este. Velük persze lehetett németül beszélni, de külhoni kollégáim meg-meg találtak, és angolul faggatóztak, majd egy sráccal pár cseh szót is váltottunk, így a végén már az volt az érzésem, hogy mostmár minden nyelv összekeveredett a fejemben, és magyarul is nehezen tudnék megszólalni. Visszamentem hát a Maschinehalleba, ott úgysem lehet beszélgetni a hangerőtől. A Dj-nek azonban mindent el kell nézzek, ugyanis: Marie-val épp a Modern Beszéd együttes: Brádör Lují c. számára roptuk, amikor a szám végeztével ismerős dallam csapta meg a fülem. Igen: Dzs. Kán Moskau c. száma. Kb. 40-en iszonyat gyorsan és spontán nagy kört alakítottunk, és egymás vállát átkarolva már-már kozák táncot (bár te ezt jobban meg tudtad volna állapítani Zümi) lejtve ordítottuk a szöveget. És mindenki tudta!!!! Annyira jó volt, 38 német, egy finn és egy magyar, és mindenki azt ordítja összekapaszkodva, hogy "Vodka trinkt man pur und kalt, das macht hundert Jahre alt, ohhohohohó!" A csúcson kell abbahagyni, gondoltam, és mondtam a többieknek, hogy én megyek, mire ők is helyeseltek. Búcsuzóul még megbeszéltük, hogy másnap este ugyanitt találkozunk.

Pénteken sem kell korán kelnem egyelőre, mivel a mocsárológia (tényleg ez a neve: Moorkunde)előadás csak fél egykor kezdődik. Beérve a suliba kissé meglepődtem. "Egy díszünnepély...", hogy Cseh Tamást idézzem. Vagyis inkább népünnepély. Folyik a sör, szól a zene, a Balatoról már ismert német lárma. Eberswalde ugyanis úgy örül kis hallgatóinak, hogy félév elején mindig megvendégeli őket. Gyakorlatilag "minden évben utcabál...", hogy a Bikiniről se feletkezzünk meg. Gondoltam mégsem kéne sörrel a kezemben előadásra menni, így nem álltam be a sorba, hanem az előadóba igyekeztem. Mostmár mindenki ismerősként üdvözölt, és ebben az előző estének nem kis szerepe van. Az előadó hölgy, Frau Luthardt kifejezetten szimpatikus volt. Érthetően beszélt, bejelentett két kirándulást, sőt a végén megkérdezte, hogy ki vagyok, mert nem emlékszik az arcomra. Mondtam, hogy ez nem csoda, s bemutatkoztam. Ezekután felcsillant a szeme, és azt mondta, hogy a beadandómat nyugodtan írhatom magyar mocsárról is. Fordítás a Ctrl+C helyett, majd meglátjuk:) Hamar elengedett minket, azt mondta, hogy "jól van, mostmár eleget beszéltem, menjenek igyanak egy sört". Ezt a tanácsát meg is fogadtuk. Mintegy félórás sorbanállás után a kezembe nyomtak egy korsó meleg habot. Megérte a fáradtságot! A Ica volt a csapos. Pirosas, elegánsan felpuffadt arc, hiányos fogsor, kocsmahumor. Nyilván kizárólag védőital gyanánt fogyasztja a sört. Inkább nem reklamáltam a söröm minőségét illetően, mert komolyan tartottam attól, hogy lebüffent. Mérgemben haza vettem volna az irányt, ha nem botlok bele a külföldi delegáció pár tagjába. Mostmár egy indiai sráccal is kibővült a különítmény. Kisebb bájcsevegést követően az esti találkozó tényét megerősítve elváltunk egymástól. Hazaérve megettem a milánói második felét, majd Lutschiékhoz indultam. Omar és Stephen nagy munkában voltak, mikor megérkeztem, így beálltam segíteni egy csöppet. Kisvártatva megérkezett Lutschi és Holger. Holgerrel annyi megbeszélnivalónk volt, hogy sajnos nem tudtunk segédkezni a körülöttünk szorgoskodóknak, bármennyire is szerettünk volna... Holger is csókoltat minden ismerőst. Sajnos nem tudtam kintmaradni este, mert ugyebár megbeszéltük a találkozót az internesönel sztyúdencekkel, és Herr Petersnek is megígértem, hogy ott leszek az esti koncertjükön, ugyanis a már említett Herr Piorr-ral és két hallgatóval van egy együttesük. Mikor beléptem a terembe, már ment a koncert. Egész otthonos volt. A sörpadokon ropogtatnivaló, mindenki mosolyog, és a zene is jó. Két szám között hátrafordult az előttem ülő hölgy, akiről kiderült, hogy Kerstin az. Jó, hogy három számot töltöttem azzal, hogy tekintetemmel megtaláljam, hol ül, s közben mindvégig ott ült tőlem 10 centire. Fától az erdőt... A bárpult kínálata biosört tartalmazott, illetve más bioitalokat, így lehúztam egy biovilágosat. Egész jó volt. Aztán befutottak az ikszcséjndzs sztyúdencek is. Kiegészülve egy román lánnyal, Nicole-lal. Konstancából jött szintén egy félévre, és erdészetet tanul. Eddigi tapasztalataim elhallgattatták bennem, hogy első ránézésre plázacicának tituláljam. Pedig sokminden utalt erre. Kis kupaktanácsot tartottunk arról, hogy így a koncert végeztével mitévők legyünk. A román lány diszkóba akart menni... Nincsenek előítéleteim, győzködtem magam! Megkérdeztem hát a helyiektől merre van a diszkó. Elmondták, ezt lefordítottam angolra, majd hozzátettem, aki akar menjen, én maradok. Maradtunk, a román lyány hazabaktatott Monirral, mi még dumáltunk egy kicsit, és megbeszéltük, hogy mivel az egyik finn lány is kocsival van, a német egyesítés ünnepét a Balti-tengernél töltjük (Lutschiék nem érnek rá ezen a hétvégén). Nagyon hamar beleegyezett mindenki, lehet, hogy jó kis csapat sül még ki ebből...

2006-09-29T23:45:00.000+02:00

Szerdán természetvédelemmel kezdtünk. Az előadó hölgyről nem túl sok jót hallottam. Mind Lutschi, mind Christian elmarasztalóan nyilatkoztak Frau Stöckmannról. Mikor először megpillantottam, elcsodálkoztam. Szép nagy ember. Úgy 120 kg környéke, köldökig lógó mellek, ahogy az ilyenkor lenni szokás. Kellemesen elhanyagolt ruházat, és hihetetlenül érthetetlen beszéd, köszönhetően a két hatalmas kapafognak a metszőfogai helyén. Az előadás valószínűleg nem volt rossz, de én végig azon voltam, hogy legalább egy-egy szót megértsek a mondandójából. Nem volt könnyű. Viszont írásvetítővel dolgozik, és nem kapkodja le olyan gyorsan a fóliákat, így legalább azokat le tudtam írni. Az előadás végére már kezdtem hozzászokni a stílusához, így már majd minden harmadik szavát értettem. A lényeget a végén mondta el, miszerint a gyakorlatokon mindenkinek ki kell választani egy témát, aminek utánamegy, majd az eredményeket prezentálja a többieknek. Ezt még lenyeltem, utána viszont kifejtette, hogy minden gyakorlaton egy téma kerül kifejtésre, mégpedig úgy, hogy 2/3 rész a hallgatói előadás, a maradék időben pedig ő kommentálja a hallottakat, és természetesen ezeken a "kis"előadásokon elhangzottak a vizsga részét képzik. "Kis"előadás, ugyanis a gyakszi 2/3-a pontosan 60 percet tesz ki. 60 perc egy témáról, németül. Csodás, nem? Hál' Istennek a végén hozzátette, hogy akik nagyon akarnak, dolgozhatnak ketten is. Remélem akad valaki, aki hajlandó velem dolgozni, így csak 30 percet kell beszéljek majd... Az előadás alatt azért adódtak vicces pillanatok. Legalább százszor jutottál az eszembe, Zolika, ugyanis a "rükkuplung" kifejezés legalább ennyiszer került említésre az előadás folyamán, a végén már a röhögőgörcs környékezett. A legeslegvégére hagyta a hölgyemény a legjobb hírt, miszerint ezen a héten a gyakorlatok elmaradnak. Ezen felbuzdulva rohantam el a nyelvi tanszékre, ahol elméletileg az angol-felelevenítő órám kezdődött. Kár volt a sietség, a kiírt terem ugyanis zárva volt, érdeklődésemre a tanszéken azt mondták, hogy csak a jövő héten kezdődik. Hiszen ez csodás, gondoltam, ma ezek szerint nincs több órám! Felsiettem hát Frau Meierhez, aki a külföldi tanulmányok kordinátora, és elkértem tőle a többi külföldi diák ímélcímét, ugyanis nagyon szerettem volna már találkozni velük, így azt gonoltam szevezek egy kis találkozót. Frau Meier kicsit vonakodva adta oda a címeket, merthogy adatvédelem, meg ilyenek, de azért nemlétező bajsza alatt mosolygott, hogy mekkora hülyeség ez a "dátensucc"(adatvédelem). Végül elkülde az összes adatot, így meg tudtam írni a levelet a többi külhoni gyermeknek. Azért nem ment ilyen könnyen, ugyanis a legtöbben nem beszélik a dajcse nyelvet, így az a három sor amit in inglis írtam beletellett vagy fél órába, mert majd' minden szónak utána kellett néznem (milyen jó, hogy vannak onlájn szótárak!). Ezek után írtam egy smst Christiannak, hogy bár azt mondtam, hogy nem tudunk pecázni menni, mert egész nap suliban vagyok, mégis mehetnénk, mert szinte minden elmaradt és tankolnom is kell a Trabiba. A válasz igen gyorsan érkezett, és rövid volt: Reggel óta az Odera partján állok, várlak! Irány tehát ismét az Odera. Fél egyre értem oda, az eső szemerkélt, Christian pedig a kocsiban ült. Már azt hittem feladta, de csak ebédszünetet tartott. Ennek befejeztével elindultunk hát a folyóhoz, most másik helyen próbálkoztunk, amin nem számított rossz döntésnek, mert egy óra elteltével Christian fogott is egy csukát. Jóval nagyobb volt, mint az előző, így megállapítottuk, hogy még jövünk párszor, és akkorát fogunk fogni, hogy majd nem bírjuk hazavinni. Nekem egy sükér akadt a horgomra. Természetesen fotókat is készítettünk, de még nem küldte át ezeket,
így sajnos nem tudom közszemlére bocsájtani halainkat. Miután az eső igencsak rákezdett, úgy döntöttünk, hogy mára elég ennyi, és fél hatkor elkezdtük bontani sátorfánkat. Mindkettőnknek korgott a gyomra, már alig vártuk, hogy átérjünk a határon. A vámosok ezt azzal hátráltatták, hogy elkérték még a kocsipapírokat is, nyilván nem olyan megszokott látvány errefelé egy Trabi magyar rendszámmal... A határon átérve először kenyeret és felvágottat vettünk, meg persze krówkát (vajkaramella), majd a horgászferszerelések között nézelődtünk, míg végezetül leültünk a már ismert vendéglőben. Na jó, ez azért túlzás, mert két konténer melletti sörpadokat asszem nem szokás vendéglőnek nevezni. Iszonyatos zabálást csaptunk. Saslik, sültkrumpli, bigos, kenyér. Mindeközben csak kajáról beszélgettünk, ki mit hogy csinál, milyen a magyar, és milyen a német disznóvágás, emlegettük a szegi töltöttkáposztát, maséltem neki a fülesdi Málékásásról... Ezután kipróbálta a Trabit. A sebváltó működését ugyan több ízben el kellett magyarázzam, de ezek után kitünően megfeleltre vizsgázott. Hazafelé mondtam neki, hogy választhat, vagy a kipufogót szagolja, mert utánam jön, vagy előttem hajt, és kifolyik a szeme, mert cseppet magasan hordanak a fényszóróim. Az előzőt választotta, mert anno egy MZ-vel kezdte a motoros életet, aminek hasonló bukéja volt. Így szépen hazacsorogtunk, ő ment tovább Berlinbe, én pedig "leraktam a kocsit egy édes orgonabokor alá", hogy drága Nagymamámat idézzem, ugyanis az eredeti helyemet elfoglalták a parkolóban. Arra gondoltam már félálomban, hogy holnap vajh' hányan jönnek el a külföldi diákok közül a holnapi találkozóra, de végiggondolni már nem tudtam, mert elnyomott az álom.

2006-09-26T20:13:00.000+02:00

És lett is holnapután! Tehát a nagy szombati program: Nyílt nap a Berlin-Brandenburgi Közlekedési Szövetségnél (VBB), illetve InnoTrans 2006-Nemzetközi vasúti kiállítás Berlinben! A Friedreichstrassén kezdtem, a nyílt nappal. Őszintén szólva nem volt olyan nagy durranás. Néhány sátor, minimális mennyiségű jármű, azokra sem lehet felszállni. Szóval ott álltam leforrázva, hogy itt, ahol a múzeumok mindegyike arról szól, hogy taperoljál meg mindent, meg próbáld ki és éld át, egyszerűen nem lehet felszállni a kiállított buszokra. Bánatomban beszereztem néhány hasznos kiadványt, mint pl. menetrend, kirándulásjavaslatok stb. Épp a sírás határán álltam, amikor megpillantottam a buszt, ami az InnoTransra vitte át az érdeklődő szakbarbárokat. Hirtelen mosoly lepte el az arcom, mert bár nem egy gyönyörűséges Ikarus "Schlenkie" ahogy itt a csuklóst hívják, de legalább egy 1958-ból származó, a BVG (a berlini BKV) által gyártott csőrös emeletes busz várta az érdeklődőket, akik szép számmal gyűltek össze, mintegy keretbe foglava az öreg járgányt.

Ekkor ugyanis még nem lehetett fölszállni, de a sofőr már benn pöffeszkedett az otthonosnak nem éppen mondható vezetőfülkében. Amikor kinyíltak az ajtók, mintha otthon lettünk volna! Az érdeklődők mindegyike elfelejtette minden testi baját, lábfájását, sántaságát, és élsportolói gyorsasággal igyekezett elfoglalni helyét, lehetőleg fölül. Néha tompa puffanás, máskor egy-egy visszafogott "Deine Mutter" hallatszott. Többet ésszel, mint erővel, adtam ki a jelszót, tülekedjetek csak, kedves germánok, nyomjátok egymást agyon. Mikor ez majdnem bekövetkezett megszólalt az idításjelző, ekkor én minden tülekedés és kényelmetlenség nélkül felléptem a lépcsőn, mögöttem pedig bezárult az ajtó. Így elsőosztályú panorámát élvezhettem, nemcsak az utat illetőleg, hanem az egész vezetőfülkét beláttam, mert az olyan volt, mint a teherautóknál, két ülés volt benne és a busz teljes széleségét kitette. Így egy második szélvédőn keresztül néztem kifelé a négykerekűből. Tisztára olyan volt, Roland, mintha 620-ason utaztam volna, csak a sofőr nem kopogott hátra:) De nem ám, sőt egy kis ablakon keresztül még beszélgetni is tudtunk. Csak annyit kellett mondanom neki, hogy szinkronizálatlan váltó, igaz? Ugyanis a következőképpen folyt a sebességváltás: kuplung, sebesség ki, kuplung fel, gázfröccs, kuplung, sebesség be, gáz, kuplung fel. Rámnézett, és ettől a pillanattól kezdve bármit kérdezhettem, mindenre készségesen válszolt. Egy mellettem álló, elegánsan a '80-as évek divatja szerint öltözött középkorú tachinierer igyekezett beleszólni a beszélgetésünkbe, valami rettenetesen hülye kérdéssel, de a sofőr úr mindössze két szóban volt hajlandó válaszolni neki. Beszélgetésünket a jelentős hangerejű muzsikával dolgozó motor ugyan kissé hátráltatta, de a főnökúr minden pirosnál lejjebb vette az alapjáratot, így már ez sem jelenthetett problémát. Mintegy negyven perc mennybennjárás után érkeztünk meg a kiállítás helyszínére. A belépés szerencsére díjtalan volt, bár még nem tudtam miért. A Messe (berlini Hungexpo) területén számtalan otromba pavilon található, így a lényeg nem is volt látható a bejárattól. Két pavilon között húzódik ugyanis az a két sínpár, melyeken a villamosokat, személyvagonokat, mozdonyokat bemutatták a nagyérdeműnek. Már csak egy lépcsőforduló választott el a várva-várt látványtól. Épp azon gondolkodtam, hogy vajon mit pillantok meg először. Vettem hát egy nagy levegőt és megfordultam. Nem kellett volna. Mi került legelőször a szemem elé? Hát persze, hogy az a fostalicska kombínó. Ej, de kár, hogy nincs velem senki, most szépen előadhatnám az egész történetet, sőt, mint írtam Christian már ismeri is, az apósa jóvoltából. Apropó megtudtam az úriember nevét. Gangolf. Maga Christian is elismerte, hogy eléggé szokatlan név. Csak helyeselni tudtam ezzel kapcsolatban. Szóval a világ leghosszabb villamosa. Összeszedtem magam és fölszálltam rá. A vezetőfülkét még úgysem láttam belülről, így vagy tíz percig álltam ott. Mire odajött egy öltönyös szímensz névtáblás fazon, és legynagyobb döbbenetemre azt kérdezte - persze németül - , hogy na mi az, mi nem tetszik? Eddig azt hittem, hogy ha akarok tudok bánni a mimikámmal, de ezek szerint mégsem. Csak annyit mondtam neki, hogy Budapestről jöttem... Erre rögtön szabadkozni kezdett, hogy beállítási problémák voltak, meg persze mi magyarok csesztük el, pedig jól ki lett képezve a személyzet, mert ő is jelen volt. Cáfoltam állításait. Végül egy kombinó hűtőmágnessel próbált lekenyerezni (jelenleg a hűtőszekrényem fal felőli oldalán található), és megnyugtatott, hogy ezek csak kezdeti problémák. Hát persze. Továbbálltam hát, rengeteg mindent láttam, ültem AVE-n, ami az ICE spanyol változata, sok szép villamos volt kiállítva, mindbe be is lehetett szálni. Roland, a Skoda új villamosa is kint volt, tudod a prágai 9110-es, amit a Vencel térnél láttunk a 3-ason. Ezen kívül három lengyel gyártmányú villamost is kiállítottak, meg kell mondjam a kerekeknél az üléselrendezést olyan frappánsan és kényelmesen oldották meg, hogy a világ leghosszabbikának tervezői nyugodtan példát vehettek volna a lengyelekről. Miután mintegy négy óra alatt végeztem a szabadtéri résszel, gondoltam benézek a pavilonokba és felkeresem a BVG standját. Ekkor döbbentem rá, hogy miért lehet ingyér bejönni. A pavilonok már kongtak az ürességtől, a szakmai napok végeztével ugyanis csak a szabadtéri kiállítás tart nyitva. Lelombozva átballagtam hát az árusokhoz, de útközben még megtekintettem az egyetlen kiállított gumikerekű járművet, egy négytengelyes duplacsuklós trolit. Épp ezt vizsgáltam, amikor egy kellőképpen retardáltnak kinéző srác ért mellém (iszonyúan hasonlított a Koloo-ra, csak vörös volt a haja, Kolisok)(bocs Andriska!), és annyit mondott, hogy "zer interesszánt", miszerint nagyon érdekes. Erre ki kellett fejtsem neki, hogy az Ikarus már a '80-as évek végén kifejlesztett egy duplacsuklóst.

Ekkor kiderült a srácról, hogy nézeteit tekintve teljesen ép. Elmondása szerint ugyanis ő maga is nagyon szerette a magyar Schlenkie-knek, és tudomása szerint egyet még életben tart a BVG. Ezügyben nyomozást indítottam. Miután ezt megbeszéltük az árusok felé iramodtam. Minden erőmet össze kellett szedjem, ugyanis a kirakott képeslapok, könyvek, modellek és ajándéktárgyak láttán 5 perc alatt el tudtam volna költeni a féléves ösztöndíjamat. Szorosan zsebre tett kézzel néztem végig először a kínálatot, majd meggyőztem magam, hogy azért üres kézzel mégsem lehet távozni, és 10 Euro kiadásba még senki sem halt bele. Visszatértem hát a legszebb képeslapokat árusító standhoz, és csemegézni kezdtem. Az eladó öt perc kifejezetten magyar témájú képeslapválogatás után megkérdezte, hogy honnan jövök. Mondtam neki, hogy Budapestről, és közben a képeslapokat mutogatva igyekeztem alátámasztani álláspontomat. Ezek után már a kiejtésem alapján is megítélhette, hogy nem vagyok idevalósi. Most döbbentem rá, hogy tulajdonképpen jó, hogy senki nem jött velem, mert a pasassal legalább egy órán át beszélgettünk, és ezt kevesen tolerálják, bár a blog olvasóinak legnagyobb része ezen kevesek egyike. Mindegy azért örülök, hogy a dajcsokat nem kellett rögtön a mély vízbe löknöm, bár előbb-utóbb úgyis eléri őket végzetük:) Mindeközben szebbnél-szebb fotók kerültek elő, melyeket az ex-mozdonyvezető maga készített. A kegyelemdöfést egy kis modell adta meg, de azt mondta, külön díjszabást állít fel számomra. Bár 9 képeslappal és egy modellel a kezemben már kénytelen voltam azt mondani neki, hogy ne mutasson több albumot, mert csak a szívem vérzik. Erre kezembe nyomott egy gyönyörűen felújított Farost (Ikarus 55) ábrázoló fotót. Számolgatni kezdtem és 11 Euro lett a végösszeg a Faros-képpel együtt. Ám legyen gondoltam, két év múlva úgyse tudok eljönni a következő InnoTransra. Végül az ex-vezér rámnézett és azt mondta, hogy 6 Euro, majd behozza a németeken, így jó? Megkötöttük az üzletet, búcsúzóul még elmonda, hogy a neten hol találom meg a féltve őrzött képeit. Mint egy győztes hadvezér, úgy indultam haza, lám a gyönge kezdés milyen szépségeket rejtegetett. A DB-t kicselezve a Hauptbahnhofon szálltam fel a vonatra, így végre emeletes kocsiban utazhattam haza. Ezüst Nyíl már nagyon várt az eberswaldei pályaudvaron, így gyorsan felpattantam rá, és hazasiettünk. Hazaérve méltó helyre kerültek a megszerzett relikviák, így nagyon boldogan hajthattam álomra a fejemet.

A vasárnap a munka és tüsténkedés jegyében telt, persze csak azt követően, hogy dél tájékán felkeltem. Reggeli után mosással keztem, mert mióta megérkeztem ezt még nem sikerült megejtenem, és már kutatásokat kellett indítsak a szekrényben tiszta fehérneműk után keresgélve. A mosógépek az alagsorban találhatóak, de mi csak egyet használhatunk, bár első blikkre semmi kifogásom nem, volt ellene. Bepakoltam hát a szennyest, és kinyitottam a mosószertartó tetejét. Beleöntöttem a szert, majd puszta kiváncsiságból a másik kis fedelet is felhajtottam. Ez nem volt üres. Sőt. Rettenetes büdös szagú, világos bézs (nem kertelek: hányás) színű szvörtty volt benne. Erősen elgondolkodtam, hogy a kézi mosás sem olyan fárasztó, vándorban is kibírtuk, emlékszel Zsuzsanéni, mikor a világos nadrágjainkat mostuk, mert hátul kicsit foltosak lettek... Áh, mondom ez már legalább egy hónapja benne lehet, azóta meg mostak már a géppel, úgyhogy bátraké a szerencse! Hála az égnek teóriám helyesnek bizonyult, mert mikor a centrifuga is leállt, és holtsápadtan felnyitottam a fedelet a nedű változatlan állapotban kacsingatott felém, így megnyugodtam, hogy nem kell kölcsönkérjek ruhát senkitől. A második program már sétagalopp volt, így míg a gép mosott nekiálltam kitakarítani. Elmondom, Dafi, hogy arany életünk volt a koliban szemét ügyben bár ez akkor kevésbé tünt fel nekünk, és remekül tudtunk egymásra mutogatni, hogy ki van soron a szemét kivételében (Koloo, ha 2x kivitte a két év alatt). Ott ugyanis csak a lépcsőházig kellett elvonszolni magunkat, hogy kidobjuk a szemetet. Itt viszont a szelektíven összegyűjtött szemetet le kell vinni a kerten keresztül az új épület mellett található hulladékszigetre. Halogattam is egy darabig a dolgot, de már nem lehetett vele tovább várni. Aztán kiporszívóztam, lemostam a mosdó fölötti tükröt, és megállapítottam, hogy felmostni elég lesz jövő majd a jövő héten, nem szabad halálra dolgoznia magát az embernek vasárnap. Azért így is ragyogott a szoba, de tényleg. Ezzel még nincs vége a házimunkáknak, mert főzni is kellett ám! Múltkori sikeremen felbuzdulva inkább a felmelegítős Bolognai szósz mellett döntöttem, a tésztát csak nem rontom el. Hál' Istennek jól sikerült minden, így nagyrészét rögtön felfaltam. Kis szieszta után bejöttem a főiskolára, hogy írjam a blogot. Ebben az akadályozott meg, hogy rögtön összefutottam Lutschival, aki azon nyomban úszni hívott. Így öt perc elteltével a már megszokott módon 4+0,5 fővel robogott a kis furgon a Parsteiner See felé. Büszke voltam magamra, hogy meg tudtam állni, és nem mentem ki éjszaka a tanyára, hanem visszajöttem, és megírtam a vasárnapi bejegyzést. Egyre értem haza, még szerencse, hogy másnap csak 13:30-kor kezdődött az első előadás.

Így elegendő volt felkelnem tízkor, mindent nyugodtan el tudtam rendezni, és fél egykor már a menzán voltam, hogy kézbevegyem a várva-várt Semesterticketet. Csupán háromnegyed órát kellet sorbanállnom és átadták azt az okmányt, aminél jobban semmilyen hivatalos iratot nem vártam még jobban (jó, a jogosítványomat lehet). Örömömet rögtön megoszthattam Frnkst. Christiannal, aki a menzán ebédelt, és rá jellemző módon még nálam is jobban örült az egésznek. Ekkor azonban iszonyatos gyomorgörcs kerített hatalmába, mert az órára nézve eszembe jutott, hogy 10 perc múlva kezdődik az első előadás ebben a távolban töltött félévben. Nyomasztott, hogy idegenek lesznek, jó gondoltam, hogy nem fognak megenni, és az eddigi tapasztalataim alapján igem barátságosak a német diákok, de mégiscsak ismeretlenek. Aztán elkezdődött. A dékánasszony tartotta az órát. Neki nem tudott bemutatni Kerstin a múltkor, mert nem volt a szobájában, így végig attól rettegtem, hogy meg fogja kérdezni tőlem, hogy ki vagyok, persze jó kacifántosan, és én ott fogok ülni kukán, mert azt sem tudom, hogy mit kérdezett. Egész előadáson éreztette a gyomrom, hogy ő is létezik, bár a görcs idővel alábbhagyott. A diáktársak le se szartak. Senki nem jött oda, hogy hát te ki vagy? Pedig náluk méginkább azonos óráik vannak, és nincs keveredés az évfolyamok meg a szakok között. Na mindegy. Az órából egész sokat értettem, bár rá kellett jönnöm, hogy még nem meg az egyszerre figyelés és jegyzetkészítés, így jegyzeteim igen hiányosak lettek, mert a nő nagyon gyorsan pörgette a diákat, és esélyem se volt leírni mindegyiket. Ezért úgy határoztam, hogy a végén minden bátorságomat összeszedem, és odamegyek hozzá, hogy valamilyen módon tegye elérhetővé az órai anyagot.Gondoltam, ha nálunk is működik az, hogy a tanár felteszi az anyagot a netre, vagy pendrájvon odaadja, akkor miért ne működne itt is. Hatvanezerszer elmondtam magam azt az egy mondatot, és mindig elcsesztem a nevet, így mikor már az előadás a végéhez közeledett, tuti beégésre számítottam. Ám a nő megmentett, ugyanis azzal fejezte be, hogy természetesen az egész anyag fent van a suli hálózatán. Hatalmas kő esett le a szívemről. Az előadás végeztével eszembe ötlött, hogy vár rám Berlin, mert a Semestertickettel annyit utazhatok, ammennyi csak belémfér. Persze trolival mentem a vasútállomásra. A peronon várakozva egyszercsak rámmosolygott egy lány. Persze visszamosolyogtam, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, mert napközben többször is előfordult, hogy a suliban rámmosolyogtak vadidegenek. Ez olyan kedves gesztus, az embernek jobb kedve lesz tőle. Ez a lány azonban odajött hozzám, és megkérdezte, hogy én is elsős vagyok-e. Mondtam neki, hogy én is új vagyok tulajdonképpen, de az 5. szemesztert hallgatom. Bezsélgetni kezdtünk, aztán egymás mellé ültünk a vonaton. Már rég elhatároztam, hogy nem fogok ellenkező neműt rögtön a beszélgetés elején a hülyeségeimmel traktálni, de miután harmadszorra is megkérdezte, hogy miért jövök Berlinbe el kellett mondjam a vaóságot, hogy tulajdonképpen csak utazgatni. Igyekezett megértőnek bizonyulni. Ezek után próbáltam kevésbé sokkolni, és mondtam, hogy inkább ő meséljen magáról, de ő mindezek ellenére az én történeteimet akarta hallani. Gyorsan arra tereltem a szót, hogy már jártam Berlinben, mire rögtön azt kérdezte, tetszett-e. Erre a szokásosat tudtam csak mondani, hogy nem szép, de érdekes. Ez telitalálatnak bizonyult, ugyanis azt mondta, hogy úgysincs mit csinálnia, megmutatja nekem, hogy Berlin igenis szép. Az Alexon kezdtünk, bár ez egyáltalán nem szép, de ragaszkodtam hozzá, hogy nézzük meg, mert idén még nem voltam ott, és szép emlékeim vannak róla, igaz Nyunyusék és Szakirányosok?! Ezután a Haus Ungarn előtt elhaladva a Rotes Rathaus előtti szőkőkút felelevenítette bennem az érettségi utáni nyarat, amikoris Nyunyusékkal - érett emberek lévén - itt adtunk elő jeleneteket a Szezám utcából, illetve Nyuny szerint Háncseszfejjel fényképeztem. Ezeket azért nem meséltem el Josephinének, merthogy így hívják a lányt. A Hackescher Hof felé vettük irányunkat, és tényleg, nagyon szép helyeken jártunk. Maga az épület is gyönyörű, hét belső udvara van, mindegyik tele fákkal, bokrokkal. Olyan csönd volt egy nagyváros kellős közepén, hogy nem akartam elhinni. A környék sem kevésbé csúnya, kicsit olyan volt, mint nálunk a hatodik kerület (figyeled, Judó?) szebbik része. Aztán hirtelen egy művésztelepen találtuk magunkat. Egy félig összedőlt épületbe költöztek be a jelenkor alternatív stílust képviselő művészei, a környező grundon pedig tele van kávézókkal, ahol mindenféle kacatot alakítottak át ülőalkalmatosságnak, asztalnak, a bárrész pedig egy rózsaszínre festett Robur-roncsban kapott helyet. Ez a rész megintcsak az érdekes, de nem szép kategóriába tartozik. Ekkor már sötétedett és Josephinének mennie kellett, de még telefonszámot cseréltünk, és elhatároztuk, hogy legközelebb innen folytatjuk... Kellemes érzésekkel és mosolyogva folytattam utamat a Zoologischer Garten felé, ahonnan emeletes busszal akartam menni valamerre. Pont beállt egy 245-ös, és mivel senk sem volt a megállóban felszálltam rá és fönt legelöl is le tudtam ülni. Szép hosszú útvonala van. Majdnem a végállomásig mentem, de mivel villamosozni is akartam kicsit előbb leszálltam, és villamossal folytattam utamat, sajnos nem Tatra jött. Hol másutt szálhattam volna le a Strassenbahnról, ha nem az Eberswalder Strassénél. Innen már csak kis metrózás következett, hogy átszállhassak az S-Bahnra, amivel Südkreuzig közlekedve már az eberswaldei vonatra szálhatok fel. Épp átszálltam a Schnell-Bahnra, amikor Lutschi hívott fel, hogy milyen volt az első nap. Aztán mondta, hogy Stephennek ma kellett volna leadnia az Msc. diplomáját, Omar viszont végre leadta, nekem megvolt az első nap, és ezt mind meg kell ünnepelni a tábortűz mellett, és várnak. Így hazaérve bepattantam a Trabiba és irány Ackermannshof! Szerencsére most nem felejtettem otthon a Milotai Szilvát, és ezt Stephen élvezte leginkább. A kétdecis palack hamar kiürült, igaz öten voltunk rá, mert egy újabb barátjuk tünt fel a színen: Jutta. Ő még náluk is idősebb, pedig már ők is közelebb vannak a harminchoz, mint a húszhoz. Egész este csöndben volt, de kedvesen mosolygott. Az este is csöndesre sikerült, szólt a zene, Stephen vezényletével pedig művészi fotókat készítettünk. Majd igyekszem tőlük megszerezni párat amit felrakok. Még megállapodtunk, hogy reggel nyolckor ébresztő, mert mindenkinek van dolga, nekem 10-kor kezdődött a turizmus előadásom.

Mikor csörgött az ébresztő nem bírtam felkelni, és utánaszámoltam a dolgoknak, hogy fél kilenckor is elég kelni, így átállítottam a vekkert fél kilencre. Közben, mint kiderült Lutschiék felkeltek, de látták, hogy alszom, így ők is visszamentek. Egy levelet tettek az ajtóm elé, hogy ha felkeltem ébresszem fel őket és együtt megreggelizünk. Így nemsokára már főtt a kávé, Omar elugrott friss zsemléjért és jól be(!)reggeliztünk. Épp időben értem vissza, gyorsan lezuhanyoztam, majd kiderült, hogy a szobából a suliba két és fél perc alatt is be lehet érni. Még volt tíz perc az előadás kezdetéig, de most már nem izgultam, mert a turizmust tartó Dörtét már ismertem, Kerstin neki is bemutatott. Sőt, újdonsült évfolyamtársim közül ketten odaültek hozzám, és megkérdezték, hogy ugye én vagyok a Daniel, aki Magyarországról érkezett, mert az egyik lakótársamtól már hallottak rólam. Nagyon aranyosak voltak, azt mondták, hogy tegnap nem mertek odajönni hozzám, mert nem voltak biztosak a dologban. Pedig én sem harapok, és most a hajam is rövid, úgyhogy egész konszolidáltan nézek ki. Ekkor azonban elkezdődött az előadás. Nagyon jó volt, szinte mindent értettem, csak pár szót kellett felírnom, aminek utána kell nézni a szótárban. Vicces volt, a végén egy tesztet töltöttünk ki az utazási szokásainkról, és Dörte odajött hozzám, hogy értem-e a kérdéseket. És lemagázott, pedig mikor bemutatkoztunk anno, akkor még tegeződtünk, tisztára olyan volt, mint Szabó Pistivel a Településhigiénia. Ea után újdonsült pajtásaim azt mondták, hogy a fele évfolyam már elment, így majd holnap mutatnak be a többieknek, mert a délutáni GIS azon kevés tárgyak egyike, ami nem az egész évfolyamnak szól. Nekik ugyan volt még ma évfolyamelőadásuk, de azokat én nem vettem fel. Ezek után, mivel az évfolyamtársaim órára mentek, Lutschi otthon írja a diplomáját, Josephine nem válszolt asz sms-emre (mondta, hogy nem tökéletes a telefonja), Christiannak szintén előadása volt, F. Christiant meg nem láttam sehol, hazamentem ebédelni, majd ledőltem egy kicsit, aminek persze elalvás lett a vége. Még szerencse, hogy felhúztam a telefont, így időben beértem. A GISt a már említett Herr Torkler tartja, akivel a múlt héten megbeszéltem, hogy járhatok az órára. Nagyon laza fickó, iszonyat jófej. Azzal kezdte az előadást, hogy bemutatott a jelenlévőknek. Aztán kis eligazitást tartott a tárgyat illetőleg - szétröhögtük az agyunkat -, majd közölte, hogy a kedves kollégái szerint a program jelenleg nem működik, amivel dolgoznunk kéne. Így viszonylag hamar befejeztük. Én följöttem a gépterembe, hogy írjak Nektek. Egyszercsak egy csajszi jött be Herr Torklerrel, a lány ezután elment, Herr Torkler pedig odajött hozzám, hogy nézük meg, hátha működik a program. És láss csodát, működött, így megkérdezte tőlem, hogy ráérek-e. Modtam, hogy persze, időm mint a tenger (csak négynapnyi lemaradást kell behozni a blogon). Olyan rendes volt, hogy két órán keresztül magyarázta, hogy mi is a különbség az ArcView 3.1 és az ArcGis között. Közben a főiskolai emilemet is megcsináltuk (így mostmár a ddezseny@fh-eberswalde.de címre is írhattok, bár inkább maradjon a jól bevált duncz), és accountot is kaptam, így már nem Lutschi nevén vagyok bejelentkezve. Este fél nyolckor hagytuk abba, de biztos, ami biztos alapon a tavalyi GIS I feladatokat itthagyta nekem, hogy jó lenne, ha átnézném jövő hétre. Csak 23 feladat, és az elsővel egy óra alatt végeztem és az a legkönnyebb... Mondjuk még új a program, bezzeg a jó öreg ArcView, azt már csukott szemmel is simán kezeljük, igaz-e Gödöllői Csapat? Még szerencse, hogy jövő héten elmarad az óra, mert nemzeti ünnep lesz. Azóta pedig a blogot írom 00:42 van, de utólértem magam végre!!! Igyekszem ezentúl rendszeresebben írni, és mindenkit bátorítok a hozzászólásra! Holnap este, ha minden igaz Holger jön Lutschiékhoz, ő Lutschi bátyja és volt velünk Szegiben, így a Szakirányosok már ismerik őt. A hétvégén meg lehet, bár nem akarom elkiabálni, de lehet, hogy elmegyünk a Balti-tengerhez (Keleti-tenger). Várom a híreket Rólatok, mindnkit csókolok.

2006-09-24T20:15:00.000+02:00

ÖÖÖÖ!

Az előbb valamit rosszul nyomtam, úgyhogy nem tudom mi ez az utolsó bejegyzés. Na mindegy, még tanulni kell a blogozást. Ahogy kis barátnédtól tanultuk Nyunyus németórán: Wo gehobelt wird, fallen auch Späne...

Jó rég nem írtam, igaz? Hát igen történt velem ez-az, alig voltam Eberswaldeban, a főiskolára meg végképp nem jöttem be. Most azonban igyekszem mindent pótolni. Vasárnap esténél tartottam, azta pont egy hete volt! Hétfő délelőtt bizony volt még mit elintézni. Először is az aláírásra váró bérleti szerződést kellett visszaszerezzem Herr Nitschtől. Ezt fél 11-re sikerült is megkapni. 11-kor találkoztunk Lutschival a Városháza előtt. Először sorszámot kellett húzni, de nem ám úgy van mint nálunk, ezután egy kis váróteremben kell leülni. Kisvártatva szólítottak is minket, és végre beléphettünk az előbbinél tízszer nagyobb helyiségbe. Ez nem a német logikára és precizitásra utal, kint nyomorog az ember, mert kicsi a hely, bent meg olyan messze ül az adminisztátorhölgy, hogy ordibálni kell vele, hogy meghallja. Mindegy. Szóval elkérte az irataimat, és öt perc elteltével már igazi, hamisítatlan eberswaldei lakosként távoztam. Legalábbis ideiglenesen eberswaldei lakosként. Mondta a hölgy, hogy a recepción - mert egy városházán miért ne lenne recepció, ugyebár? - kapom meg az üdvözlőcsomagot. Nem tudtam mire vélni a dolgot. A recepcióhoz érve senkit nem találtunk ott. Ám ahogy ilyen helyen illik, egy rézcsengő állott a kedves kliensek rendelkezésére, amivel a recepcionert elő lehetett hívni barlangjából. Gongszóra elő is jött egy hölgy, gyorsan összeállította a csomagot és egy "herclik vilkommen in éberszválde" kíséretében átadta. Hogy mit tartalmazott a kis dosszié? Hát egy pár prospektust a városról és környékéről, melyek mindegyike a birtokomban volt már eddig is a készséges Tourist Informationos néninek köszönhetően, illetve ingyenes belépőket a város különböző múzeumaiba, az állatkertbe és fél éves tagságot a városi könyvtárba. Egész el voltam alélva, hogy milyen kedves városba helyeztem át székhelyem egy időre. Ámuldozásomat azzal szakította meg a hölgy, hogy mielőbb menjünk át a pénztárhoz, mert 10 perc múlva bezár. Oh, mondom bürokrácia, és ennek költségeit nyilván meg is kell fizetni. De nem! Lutschit megkérdezve ugyanis kiderült, hogy az előzőekben felsoroltak mellé kapok a várostól 80 Eurot. Csak úgy. Puszira. Mert örültek, hogy ide jöttem tanulni. Hát nem édesek? Kiderült, hogy minden újonan érkező hallgató 80 Eurot kap a várostól, míg a már régebb óta itt tanulók félévente 50-et. Kedves gesztus, nemde? Meg hasznos is. :) Ezek után egy fagyival megünnepeltük, hogy a legszükségesebbeket sikerült elintézni. A főiskola épületével szemben van egy fagyizó, oda tértünk be. Hát nem egy Daubner... Itt egy időre elváltunk egymástól Lutschival, de megbeszéltük, hogy délután elmegyünk fürdeni az egyik közeli tóhoz. Én a T-Mobile szaküzlet felé vettem az útirányt, mert nem igazán működik a vezetékes számom. Elvileg az általam megadott lakcímtől számított 2 km-en belül bárhol használhatom a mobilomat vezetékes percdíjakkal, ehhez képest mindenütt működik, csak a szobámban nem. Kiderült, hogy mivel csak 3 hónapos szerződést kötöttem a 2 km-en kívül nem is tudom használni a telefont, csak ha engem hívnak (ezt persze a szerződéskötésnél elfelejtette közölni a kissé beszédhibás kolléganője). Ehhez képest Berlinben küldem és kaptam sms-t. Ezen igen elcsodálkozott a nő, és azt mondta, hogy nem lehetséges. Mondtam neki, hogy pedig de. Erre felhívta a sűrű magenta (tudjátok nem bíbor, hanem magenta!) ködbe burkolózó nagy-nagy témobil központi agyat, ahol közölték vele, hogy tényleg nem lehetséges az amit mondtam. Én közöltem vele, hogy egyáltalán nem zavar, hogy ennek szöges ellentétét tapasztaltam, az viszont igen, hogy a szobámban nem működik a vezetékes szám. Na kiderült ám, hogy rossz címet írt be a múltkor a már említett selypes kolléganője a számítógépbe. Elhiszem, hogy nehéz egy címet kimásolni a bérleti szerződésből... Miután ezen változtattunk, mosolyogva elbúcsúztunk egymástól. A telefonom azóta sem működik rendesen... Eztán bejöttem a suliba, és megkerestem Kerstint, aki a tanszéken dolgozik, és már ismerjük egymást a tavalyi kiruccanásról. Pénteken nem tudtam vele beszélni, mert beteg volt. Most azonban majd' kicsattant az egészségtől, és kapva-kapott az alkalmon, hogy mindenkinek bemutasson a tanszéken. Kedves Szakirányosok, itt ragadom meg az alkalmat, hogy Kerstin üdvözletét elküldjem Mindannyiótoknak. A vezetéknevem persze nem fért a fejébe, így közös erővel mutattunk be engem, ő elmondta a kis monológját, és a Dániel után mindig szünetet tartott, amikor is bekapcsolódtam, hogy Dezsény. Vicces volt. Miután megismertem a jövendőbeli tanáraimat, és elintéztük, hogy a GIS II tárgyat a GIS I lehallgatása nélkül is felvehessem, hazatértem. Alig tettem be a lábamat a szobába, megcsörrent a telefonom, - véletlenül pont volt térerő - és Lutschi mondta, hogy tíz perc múlva itt vannak értem, és nyomás fürdeni. Gyorsan összekészültem hát, és negyed óra múlva már röpültünk is a Parsteiner See felé. A kocsi személyzete négy plusz fél főt tett ki. Lutschi, a barátja Omar, Dennis közös barátjuk és jómagam. A fél főt Zlodziej, Lutschi kutyája tette ki (lengyel származású, neve tolvajt jelent). A tóhoz megérkezve teljesen le voltam nyűgözve a látványtól. Dombok között fekvő, erdőkkel határolt, kristálytiszta vizű tó. Ámulatomból az a tény rázott fel, hogy germán barátaim anyaszült meztelenül siettek a tó felé, és invitáltak engem is. Nem akartam a fürdőnadrágommal vacakolni... Ígyhát igazi német Freikörperkultur (közismertebb nevén FKK) -fürdőzést tartottunk. A sonkádi este emléke idéződött fel bennem, kedves érintett Népefront-társaim. A víz üdítően hűvös volt, legfeljebb 16°C, így folyamatosan úsznom kellett, hogy ne fagyjak bele. Mindeközben kedves barátaim aranyosan pancsikoltak a számukra pisimeleg vízben (mégiscsak németek, vagy mi) én a jég szorításából igyekeztem kitörni minden egyes karcsapással. Lutschi kifejtette, hogy neki 12°C a határ... A fagyhaláltól Zlodziej mentett meg, amikoris néhány pofont kevert le puszta szeretetből, úszás közben, de legalább a lába meleg volt. Hihetetlen ez a kutya, a földúton a tóig végig a kocsi előtt rohant, pedig legalább 40-nel mentünk, majd jó fél órát úszkált, és a partra érve még dobáltunk neki botokat közös erővel, át-átverve őt, miközben folymatosan rohant. A Duracel-nyuszi hozzá képest nyugdíjas lajhár. Visszaérve a városba megcéloztuk a Plust, mert nem volt náluk semmi kaja otthon, majd Omar ötlete alapján kipróbáltuk, hogy valóban adnak-e 50% kedvezményt a helyi indiai étteremben a diákoknak. Adtak. Életemben először voltam indiai étteremben, de nagyon tetszett. Jó nagy adagokat kaptunk, és egy csomó olyan ezközt, amiről fogalmam se volt, hogy mire való. Mint kiderült, ezzel nem voltam egyedül... Spenótos marhát ettem rizzsel. Jó fűszeres volt, de nagyon finom, és sok! Mint kiderült, Omar is igen nagy zabagép, így Lutschi maradékát elfeleztük. Még vagy egy órát ott voltunk, és beszélgettünk. Egész sokat értettem belőle, és nagyon aranyosak voltak, amikor megszólaltam mindegyik csöndben maradt, hogy nehogy elnyomjanak. Jó hangulatban, és teli hassal tértem nyugovóra.

Kedden kellett befizetni a beiratkozás költségét, a Semesterticketet, amivel állítólag egész Berlin-Brandenburg tartományt szétvonatozhatom kedvem szerint!, és a csipkártya kaucióját. Kezdem azt hinni, hogy a német precizitás és logika csak valami mendemonda! Miután ugyanis rövidebb lettem cirka 150 Euroval, kisült, hogy a csipkártyát csak másnap vehetem át, ugyanis a pénztár (K, Cs) és a Számtechcentrum (Sz, P) nyitvatartása nincs összeegyeztetve! Azt hittem itt minden pikk-pakk megy, de közelsem! A Semesterticket várható érkezésének idejéről lövése sincs senkinek, de legalább a diákigazolványomat megkaptam. Egy fecnit! Egy kis darab, ollóval kivágott vékony papírt! Na itt már teljesen kikészültem. A német személyi egy akkora laminált papírdarab, ami pont nem fér már be a péztárcába, a diák pedig egy közönséges cetli. Nálunk ez sokkal jobban meg van oldva! Na mindegy, irány a gépterem, hogy hírt adjak magamról. Ekkor született a keddi bejegyzés. Hazatérve nekiálltam főzni. Zöldbabfőzelék lett a menü debrecenivel. Ezzel az eresztéssel nem igazán büszélkedhetek, mert bármivel is próbálkoztam az ízesítés terén, végül mégiscsak rántottleves ízű főzeléket sikerült kreálnom, de nem ez volt életem legrosszabbika. Azért a koliban készített ecetfőzelékemnél nehéz rosszabbat kreálni, igaz Kolisok? Ismét csörgött a telefon, Lutschi hívott, hogy menjünk ki az istállóba és nézzük meg a lovakat. Tíz perc múlva egy újabb barátjukat ismertem meg, Stephent. Így ismét négy plusz fél fővel utaztunk, csak most egy kétszemélyes Renault kisáruszállítóban, és Dennis helyett Stephennel. Újra felelvenedtek előttem a fülesdi csomagtartóban utazások... Csak most nem lettem olajos:). Az istálló nincs messze Eberswaldétől, gyakorlatilag egy Kersko-szerű kiskertes övezetben található. Ám akárhogy vizsgálódtam nem találtam Kiskerttulajdonosok Eberswaldénak feliratú táblát:).
Még lenyírtuk a füvet a karám körül egy darabon, mire besötétedett, és visszaindultuntunk. Az estét a prospektusok, térképek böngészésével töltöttem.

Szerda reggel korán keltem, mert 7 és 8 óra között lehet átvenni az elektronikus kulcsot, így bejöttem a suliba, végre kezembe vehettem a hőn áhított csipkártyát, amivel akár az éccaka kellős közepén is bejöhetek a gépterembe, majd ennek örömére megírtam a szerdai bejegyzést. Délután bevásárlás volt a program, mert minden tejet megsemmisítettem már, de most nem kaptam semmi ajándékot a vásárláshoz. Késő délután ismét eljött értem a kis furgon, és kivitt a tanyára. Rögtön nekifogtunk főzni. Hát nagyságrendekkel jobbra sikerült a mindentbele-szósz, mint az én zöldbabom, így pillanatok alatt a lábas és a tészta végére jártunk. Kiderült, hogy Stephen gyermekkora nyarainak egy részét a "Báláton" mellett töltötte. Ezzel megvolt a közös téma, éjszakába nyúlóan társalogtunk, kersztrejtvényt fejtettünk, sokat segítettek javítgatták örök hibáimat névelő ügyben. Nyunyus, úgylátszik mégsem működik a spráhgefűl, vagy csak egyelőre blokkolt. Éjszaka nagyon jót aludtam az Omar által készített ágyban, délig is aludtam volna, ha Zlodziej nem tör be a szobámba, és zaftos ébresztőcsókokkal nem tesz tanubizonyságot arról, hogy tulajdonképpen kedvel.

Így azoban kilenckor fölkeltem, és reggeli után bejöttünk Lutschival a városba, ő a tegnap a gépteremben felejtett pendrájvát igyekezett felkutatni, én pedig hazaszaladtam, és magamhoz vettem Hrabal Egy osztályismétlő emlékezései című könyvét, majd vissza a tanyára. Ezen a csütörtöki napon Nyáriszünet-napot tartottam, ami abból állt, hogy visszaérkezésünk után befeküdtem a függőágyba, és egész álló nap olvastam, közben mosolyogva gondoltam Rátok, kedves Népefront-társak, akiktől a könyvet kaptam. Képzeld Zsuzsanéni, épp a Kisautó című novellát olvastam, amiben Hrabal a macskáiról ír, amikor az egyik ottani macska, amelyik koromfekete, és fehér mellénykéje van, pont olyan, mint a Svarcava, csak nincs fehér fuszeklije, hangos miákolással adta a tudomásomra, hogy megérkezett délelőtti körútjáról. Megsimogattam és mondtam neki, hogy pont egy olyan macskáról olvasok, mint ő maga. Ezek után egész délután a függőágy alatt feküdt... Pedig nem is szeretem annyira a macskákat. Tud valamit ez a vén csirkefogó Hrabal;). Késő délután csak azért hagytam abba az olvasást, mert megint úszni indultunk. Itt ugyanis megérkezésem óta cirka 25°C van napközben, bár éjszaka azért lehül. Ezt a víz hőmérsékletén is lehetett tapasztalni, mert bár eleinte hidegebbnek tűnt, mint a múltkor, de sokkal tovább bent tudtam maradni, és kifejezetten jól esett, hogy nem olyan meleg. Még a végén az Ostseeben is fürdeni fogok télen. Nem tudtam ellenálni a mghívásnak és ezt az estét is kint töltöttem a tanyán. A menü most pizza volt, mindenki kapott egy negyed térfelet, és azt azzal rakta meg amivel akarta. Hús nem lévén, hagymával raktam púposra az én térfelemet - Rencikém, ez még Neked is elnyerte volna a tetszésedet! - meg paradicsommal és sajttal. Mielőtt beraktuk volna a sütőbe a többiek jól kiröhögték az övékéhez képest még így is csoffadt pizzámat, ám kivéve a sütőből az enyém festett a legjobban. Kb. 1 perc alatt tüntettük el főztünket. Stephen is iszonytos mennyiséget meg tud enni ám! A végén el kell menjünk Lengyelországba, hogy kiderítsük ki a legnagyobb haspók, én pierogival nevezek:). Abból ugyanis a Zakopanéban Marival tartott evőversenyünk alkalmával 27 csúszott le, bár az utolsóknál már akadtak problémák. Jó kaja után megszomjazik az ember, így - mégiscsak Némethonban vagyunk - sört iszogattunk, és iszogattunk... Aztán a jó milotai szilvapálinkám - ezer köszönet érte Máska - a szobámban lévén, kénytelenek voltunk a jó Lidl vodkára ráfanyalodni. Lutschi és Omar ezután mondta azt, hogy ők inkább nyugovóra térnek, mi azonban Stephennel nem adtuk fel, és ahogy Dzs. Kán is énekli: "Vodka trinkt man pur und kalt, das macht hundert Jahre alt!" Tehát magában és hidegen ittuk a vodkát. Ezt az idézetet persze neki is előadtam, mire rögtön felcsendültek szájából a már sokaknak jól ismert sorok, és közösen zengtünk, hogy "Dschin-Dschin-Dschingiss Khan he Männer, ho Männer, tanzt Männer so wie immer..." Majd az éneklés az est méltó lezárásaképp szabadtéri porcelánbusz-vezetésbe torkollott.

Nehezen keltem másnap.
Pedig tízre bent kellett lennem EW-ban, mert Christiannal megbeszéltük, hogy pecázni megyünk. Így kilenc előtt tíz perccel kikászálódtam az ágyból, a többiek még mind aludtak, hátrahagytam nekik egy levélkét, hogy mégse higyjék azt, hogy elvesztem, felpattantam (jó, ez azért túlzás) az egyik bringára és Eberswaldénak vettem az irányt. Szépen legurulok, gondoltam naivan. Az addig kicsit lejtősnek ítélt útról kiderült, hogy igencsak az ellenkező irányba lejt, mint gondoltam. Legalábbis egy háromsebességes női biciklit a leengedett ülés miatt törpeülésben tekerve úgy tűnt, mintha a Himaláját készülnék meghódítani. Alig értem haza, már telefolált Christian, hogy most ért a suliba, és menjek. Remek, mondtam 20 perc és ott vagyok (mint már említettem biciklivel 3 perc az út). Mindenképpen le akartam ugyanis zuhanyozni. Ebből persze semmi sem lett, mert a füdő ajtaján egy kis cetli lógott a következő, számomra akkor igen szimpatikus feirattal: "Kérem 12-ig nem használni!", és valami észveszejtő ecetszag áradt ki a helyiségből, ami különösen jól esett a tegnapiak után... Sebaj, gondoltam a halak úgysem érzik, Christiannak meg elmesélem mi történt és lehúzott ablakkal megyünk. Persze a helyzet nem ilyen egyszerű, mert még el kellett mennünk horgászjegyet venni. Az üzletben kissé szégyenkeztem vélt bukém ügyében, de a semleges reakciók eszembe juttatták, hogy bizony a németek sem fürdenek naponta. Elégedett mosoly árasztotta el az arcom. Miután mindent beszereztünk, kezdetét vette az utazás. Jacob kocsijával mentünk, akit szintén tavaly ismertünk meg, és azóta már volt nálunk a tavasszal, most azonban Indiában van és örök hasmenéssel küzd, így nincs szüksége a kocsira, ezért azt távvolléte alatt Christian használja. Kicsit nehézkesen haladt a társalgás, ugyanis nehezen jöttek elő azok a fránya szavak, bár lehet, hogy magyarul se lett volna sokkal jobb a helyzet... Végül megérkeztünk az Odera partjára, kiszedtük a cuccot a kocsiból, és farkasszemet néztünk Lengyelországgal, a túlpart ugyanis már a lengyeleké. Kinéztünk magunknak egy szimpatikus móló-szerűséget, és átküzdve magunkat a dzsungelt alkotó szúrós cserjésen le is telepedtünk. Szeretettel gondoltam Kistrancskura, aki két éve megtanított pecázni, többször is mosolyogva gondoltam vissza azokra az időkre, amikor ólom nem lévén a Trabiból kiszedett kerékanya szolgált nehezékként a szikszalaggal megjavított horgászboton, miközben gugoltunk a Túr partján, és azon tanakodtunk, hogy ma is üres kézzel megyünk-e haza. Most széken ülve a legmodernebb eszközökkel pecáztunk, de semmivel sem volt jobb, mint a Túrnál... A táj nagyon szép volt, bár a Túrt nem lehet felülmúlni. Ééééééés most először a blog életében egy eredeti német felvétel következik, így mindenki eldöntheti, mennyire szép tájon pecáztunk.

Egytől egészen nyolc óráig kint voltunk, gyönyörű időben, a következő képen még az is látszik, hogy mezténláb sem fáztam.

Persze nem voltunk sikertelenek. Kb. egy óra telt el, és a horgomra akadt egy vörösszárnyú dévérkeszeg. Asszem. Éljen az Állattan I.! Ezt még további három társa követte, persze nem egyenletes elosztásban. Bőven volt időm élvezni a tájat, ugyanis volt, hogy három óra hosszat nem történt semmi. De nagyon élveztem, órák hosszat csak ülni, és bámulni ki a fejemből. A változatosságot Christian biztosította, ugyanis fel-fel tűnt a színen időnként. Ő ugyanis nem az a típusú horgász, aki csak üldögél, nem bizony, egész nap fel-alá járkált, az összes műhalat kipróbálta csali gyanánt, ugyanis csukát akart fogni. Tavaly a Bodrogban kettőt is fogtak Jacobbal és Holgerrel. Igyekezete nem volt hiábavaló, ugyanis alkonyattájt nagy csobogásra lettem figyelmes a hátam mögött. Hátrafordulva a szomszédos földnyelven állva Christian a feje fölé tartott csukával ugrált. Megvan hát! Meg bizony! Meg is nézhetitek.

Ígyhát, mint akik jól végezték dolgukat elkezdtünk összecsomagolni. Majdnem teljesen besötétedett mire mindent összepakoltunk és beültünk a kocsiba. Irány Lengyelország! Persze tankolni, meg enni. Talán nem kell ecsetelnem a különbséget az árak színvonalát illetőleg... Szóval először teletankoltuk a kocsit (majdnem gázolajjal, pedig benzines, de megúsztuk), majd enni indultunk. Előszedve pár szavas lengyel nyelvtudásomat érdeklődtünk a menüt illetőleg. Végül mindketten a bigosra szavaztunk (pierogi sajnos nem volt). A lengyel szavaknak hála szépen megrakott tányérokat kaptunk, amit természetesen egy jó korsó Ziwieccel kísértem le. Szegény Christian csak megkóstolni merte, mert ugyebár ő vezetett. Ezek után kicsit fáradtan, de élményekkel tele tértünk haza. Még felugrott megnézni a szobámat meg a Trabit, aztán ment vissza Berlinbe, én meg lefeküdtem, mert másnap nagy programra készültem, amit csak legközelebb mesélek el, mert éjjel egy óra és holnap (ma, de holnap ugyebár mindig alvás után van) kezdődik a tanítás, igaz, csak du. egyre kell bejönni. Hát egy kicsit félek. Holnap folytatom, bár az eddigiek alapján, lehet, hogy abból holnapután lesz...

Dunc kalandjai Eberswaldeban

2006-09-24T20:13:00.000+02:00

Dunc kalandjai Eberswaldeban

2006-09-20T14:35:00.000+02:00

Sziasztok!

A német újságok címlapján szerepelnek a budapesti események. Ahogy átfutottam a cikkeket, és összevetettem az origon olvasottakkal, meg kellett állapítanom, hogy a német lapok kicsit túloznak. Egyrészt több sérültről és letartóztatottról szólnak a híradások, másrészt az egyik lap egyszerűen azt írta, hogy Budapest lángokban áll, ha jól emlékszem valami piros címlapos, színesképes Blikk-szerű napilap volt. Én a Tagesspiegelt és a Die Weltet vettem meg, ezek a már említett túlzásokkal, de tényszerűen közlik a történteket, nem kommentálják őket.

A történtek ellenére folytatom a velem történtek ecsetelését is, mert egyszer így vagy úgy, de vége lesz a felfordulásnak, és akkor jó lesz visszaolvasni ezeket a sorokat. Asszem a szombat délutánnal hagytam abba. Azt még leírtam, hogy készülök Lutschiékhoz. Hát ki is mentem. A szomszédos falu, Trampe külterületén laknak egy tanyán. Szakirányosok, Nektek ismerős kell legyen a hely, itt ettünk virágot a szomszédok által hozott hagymáslepényhez. Szóval kipöfögtem a Trabival, útközben két gyerek nem tudott mit kezdeni a látvánnyal. Először csak a Trabit figyelték rettenetesen, aztán sehogy sem tudtak napirendre térni a szokatlan rendszám fölött, legalábbis az arcukról ezt lehetett leolvasni, mikor melléjük értem, szegények, lehet, hogy még mindig nyitva van a szájuk:). Megérkezve a tanyára szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy bár Lutschi azt mondta, hogy amikor csak kedvem van nyugodtan menjek hozzájuk, nem kell se sms, se telefon, azért nem ártott volna tudtukra adni, hogy jövök. Ugyanis minden be volt zárva, sehol senki. Sebaj!, gondoltam, akkor irány egy kicsit körülnézni a környéken. Így jutottam el Bad Freienwaldébe, ami egy kis fürdőváros a lengyel határtól pár kilométerre. A belvárosa igen szép, ki is szálltam körülnézni egy kicsit, de engem a Bad előtag eredete jobban érdekelt, így a rövid belvárosi séta után a fürdő keresésére indultam. Némethonban lévén a legprecizebben (figyeled, Roland!) kitáblázott útvonalat kellett követnem. Ezt úgy értsétek, hogy ha csak egy csatornafedelet kellett is kikerülni, rögtön ott állt a tábla, hogy mintegy 1,5°-kal el kell térni az eddigi iránytól a fürdő felé. Azt majdnem elfelejtettem, hogy minden táblára a Moorbad, miszerint lápfürdő feliratot festették, ezzel teljesen felcsigáztak, hogy egy mocsár közepén bugyballózhat itt az ember a jó meleg vízben. Ehelyett mit találtam az út végén? Egy csillogó-villogó, hiperpermodern, jóléti Lapátnéközpontot. Hatalmas uszoda üvegfallal, inkább szálloda, mint szanatórium kinézetű épületek, csupán egy szecessziós pavil képviselte a múltbeli fürdőkultúrát. A szálloda alulájában a legkomolyabb sramliműsort adta a 14 év körüli, tejfelszőke Fritzike harmonikájával. Mondanom sem kell, hogy az összegyűltek tekintete fátyolos volt a csodás műsor hallatára, nyilván sokakban felötlöttek azok a régi szép idők, amikor erre táncoltunk Annegrettel/Güntherrel... Hagytam is őket, hadd nosztalgiázzanak, és már sötétben tértem haza. Vasárnap a változatosság kedvéért délig aludtam, az utóbbi két hónapban összesen nem sikerült annyit aludni, mint amennyit megérkezésem óta. Ennivaló után nézve belém hasított a felfedezés, ma már muszáj leszek főzni valamit. A 72 féle magammal hozott nyersanyag közül az üveges zöldborsóra esett a választásom, csináltam hát borsófőzeléket tükörtojással. Hát Kata, ez tényleg cukorborsó lett, mert az örökké stabil, cseppet sem remegő kezem hatására negyed kiló cukrot sikerült belezuttyintani a lábasba. Mindegy egytálétel és desszert egyben. Különben még így sem lett rossz! Ebéd után felkerestem a turistainformációt, hogy a jövőbeli kirándulásokat fejben összállítsam. Igen készséges volt a néni, 20 kiló prospektust sózott rám. Ha rajta múlik másnap estig keresett volna egy prospektust a városi uszodáról, miközben be nem állt a szája, de az órára nézve szembesültem a ténnyel, hogy tíz perc múlva indul a vonat Berlinbe. Gyorsan elbúcsúztam hát tőle, és Ezüst Nyílra felpattanva olimpiai csúcsot döntöttem a Tourist Information-Eberswalde, Hauptbahnhof távon. Már csak a jegyautomata lelkivilágát kellett megfejteni, és miután felléptem a vonatra, már el is indultunk. (kb olyan volta helyzet, Nyunyusék, mint mikor Prágában szálltunk fel a berlini vonatra). Lelkileg már régóta készültem az emeletes kocsikon való utazásra, gondolatban kiválasztottam a helyem, hogy odaúton fent utazom, visszafele meg az alsó szinten, erre egy fostalicska motorkocsival szúrták ki a szemem! Egyetlen egy kocsival! Na jó, legalább a vezérállás hátfala üvegből volt. Kicsit bosszús voltam, de majd visszafelé! Berlin Lichtenberg állomáson már várt Christian. Igazi szappanopera jelenetet adtunk elő, csillogó szemmel egymás nyakába ugrás stb. A nagy örvendezésnek az vetett véget, hogy a vonatunk elhaladtával megpillantottam két Ludmillát! (BR 232, mozdony) Pont olyan festésű, volt mindkettő, mit amit a játékboltban láttunk, Roland! (Otthon még a keletnémet festésű Piko modell van meg nekünk.) Először felmentünk Christianhoz. S-Bahn+gyalog. Hát ez a Berlin, ha lehet még randább, mint volt. Kreuzberg negyedben mászkáltunk, ahol majdnem bokáig ért a szemét, Kőbánya ehhez képest úri környék. Megérkezve a lakásba, megismerkedtem Christian barátnőjének az apjával, bár a barátnőjét még nem ismerem, de legalább az apját már igen. Elég kínos volt, mert nem bírtam megjegyezni a nevét, pedig egyszer vissza is kérdeztem. Valami rém összetett német szörnynév. Ezek után kerültem a megszólítást beszélgetéseink közben. Így hármasban lenéztünk a szomszédos park egyik illusztris, és már előre beharangozott kávézójába. A következő látvány fogadott: egy amfiteátrum-szerű fűvel jól-rosszul benőtt területen hétmilliárd ember -mind mezitláb- napfürdőzik. A tömeg alól kilátszó fűcsomókon kutyaszar és szemét. De mindenki mosolyog és boldog. Hát kicsit furcsállottam. Ezek után nem volt hely a kávézó teraszán, így sokakhoz hasonlóan egy betonpárkányra ültünk le (kicsit magasabb volt, mint a gödöllői HÉV-nél lévő, Rencikém...) Szemben velünk betonépítmény-romok, melyen gyermekek csúszdáztak, körölöttünk a por-fű keverékben fetrengő zsírnémetek. Gyönyörű volt. Tényleg. Csak erről nem sikerült meggyőzni magamat. Mindegy, legalább a társaság jó volt, ha csak hármunkat számítom. Jót dumáltunk, az apósjelölt még azt is megkérdezte, hogy mi a helyzet a kombínókkal a Nagykörúton. 20 perces monológot tartottam. Ennek hatására javasolta, hogy feltétlenül látogassam meg a berlini közlekedési múzeumot. Tanárember lévén külön kiemelte, hogy múzeumpedagógiailag is tökéletes a gyűjtemény. Miután elfogyasztottuk sörünket elváltak útjaink, mert az úriember repült vissza Baden-Würtenbergbe. Christian elvitt a Spree partjára, és megmutatta az Arena nevű helyet, ahol neves fellépők koncertjeit szokták tartani, de mint mondta, nincs tudomása arról, hogy a közeljövőben akkora világsztárok, mint a Dzs. Kán, vagy Karel Gott itt koncerteznének (valószínüleg Karel összes energiáját a prágai koncertjére fordítja, igaz Aranyvándor Csapat!?)
Aztán kiderült, hogy az épület korábban buszgarázs volt, még a keletnémet időkben, így biztos Ikarusok is tartoztak ide! Aztán megittunk még egy sört egy hajón. Christian valami sörkoktélt rendelt, mert gyógyszert szed és nem mert rendeset inni. Egy zöldhalál-színű löttyöt tettek elé, az íze pedig valamelyik gyógyszer ízére emlékeztetett. Örültem, hogy én egy korsó Berlinert rendeltem. Nagyon jókat nevettünk az egy évvel elzelőtti dolgokon, és itt szeretném tolmácsolni Christian üdvözletét mindenkinek, akit ismer. Kezdett későre járni az idő, így visszabattyogtunk az S-Bahn állomásra, közben egy Y-végállomást láttam. Pont akkor ért be a szerelvény az állomásra, amikor mi odaérkeztünk, így én elrohantam a jegyautomatához, közben Christian az ajtóban állva fogta a vonatot. Az utolsó pillanatban beugrottam a vonatba, az ajtók csukódtak, még próbáltunk elköszönni egymástól, mikor még beugrott az ajtók közötti résen egy ember, a megjegyezhetetlen nevű após! Épp elindultunk, mikor jelzett a telefonom, hogy jött valami a hangpostára, majd a pasas telefonja kezdett csörögni. Christian volt az, és közölte, hogy ügyesen rossz irányba szállított fel az S-Bahnra. Nagy röhögés az apóssal, majd búcsúzóul a kezembe nyomott egy vonalhálózati térképet biztos, ami biztos alapon. Így persze lekéstem a vonatot, úgyhogy mászkáltam egy sort a Lichtenbergi állomás környékén. Így sötétben szimpatikusabbnak tűnt, mint Kreuzberg. Az állomáson az a meglepetés ért, hogy 1 percet késett a vonat! Persze hatszázszor bemondták, hogy elnézést, meg stb, de késett. Németországban! És milyen vasmasinát küldtek a tiszteletemre??? Egy ugyanolyan egykocsis motorvonatot, mint amivel jöttem. Beletörődve sorsomba hazafelé jobban szemügyre vettem a járgányt. Stadler RS1 típusú egyrészes motorkocsi. 72 ülőhely, 105 állóhely. Egész kényelmes és tetszetős. Ja és úgy gyorsul, mint az álom. Mintegy 700 ló segíti ebben. A pályaudvarról hazagurultunk Ezüst Nyíllal, és mint aki tíz napja nem aludt, belevetettem magam az ágyba. Mostmegmár leszakad a kezem a gépeléstől, úgyhogy a hétfői eseményeket később osztom meg Veletek. Mindenkit csókolok, várom a válaszokat, helyzetjelentéseket.

2006-09-19T12:51:00.000+02:00

Sziasztok!

Bejöttem a főiskolára, hogy tájékoztassalak Benneteket az elmúlt két nap eseményeiről, és erre látom, hogy mi történt éjjel Otthon. Remélem mindenki épségben van közületek. Innen nagyon rossz az egészet követni, mert csak az Internetre tudok hagyatkozni, és persze a legrémisztőbb képeket teszik fel, és a tudósítások sem biztos, hogy teljesen objektívek. Kérlek Benneteket, hogy vigyázzatok magatokra!!!

2006-09-16T15:29:00.000+02:00

Máma már el kellett mennem bevásárolni, mert bár 80 mázsa kaját hoztam, de a tej (mi más?) már igencsak fogytán volt. Először az Aldiba tértem be, mert Lutschi azt mondta, hogy az a legolcsóbb. Persze csak agyonvegyszerezett 400 évig elálló műtej volt, így vettem inkább egy rozskenyeret. 1,25 kg, 0,59 Euro, hát a hülyének is megéri, nem? Aztán betértem az Edeka-ba. Itt már sokkal nagyobb volt a választék, és 3,5%-os tej is volt, így gyorsan vettem is hármat. Még körülnéztem kicsit, bár ne tettem volna. Tegnap talán nem írtam, de vásároltam egy zárat Ezüst Nyílhoz. Na itt majdnem feléért kaptam volna egyet, de azzal nyugtattam magam, hogy az enyém azért sokkal stabilabb... Na mindegy. Azért a pénztáros néni enyhített valamit bosszúságomon, mert a hatalmas 1,55 eurós vásárlásom mellé kaptam egy csomag mogyorós pufit ajándékba. Teljesen levett vele a lábamról...:) Ezután nem hagyott nyugodni a bogár, amit Lutschi ültetett a fülembe még tegnap, miszerint a közeli bioboltban nagyon finom tejet lehet kapni. Na jó, gondoltam, megnézem magamnak. Így elgurultam a bioboltig, sőt be is mentem (látod Zsuzsanéni, ezt is megértük!) és vettem egy liter biotejet. Remélem tényleg finom. Aztán hazatekertem egy olyan útvonalon, amerre még nem jártam, csak sejtettem, hogy kb. jó irányba megy. Így is volt. Miután a tejeket biztos helyen tudtam a hűtőben, bejöttem a főiskolára, hogy netezzek egy kicsit és mindezeket megoszthassam Veletek. Az egyetlen szépséghiba, hogy szombat van, és az épület zárva, csak csipkártyával lehet bejönni. Áh, mondtam, várok pár percet biztos jön valaki. 20 perc meddő várakozás után már komolyan mérlegeltem magamban, hogy senki járókelő nem érdekel, elkezdek kiabálni, hogy CHRISTIAN-CHRISTIAN. Ez nem az a Christian, akihez tegnap Berlinbe mentem volna, hanem egy másik (szakértőknek: Frankenstein-Christian). Tegnap ugyanis azt mondta, hogy lehet hogy ő is bent lesz gépezni. Aztán megoldódott a helyzet, mert jött egy csöpp lányka (éljen soká Almási úr), és beengedett. Már tegnap is láttam a gépteremben, most előre köszönt, lehet, hogy azért, mert tegnap mikor tüsszentett mindenki hallgatott, csak én mondtam neki, hogy Gesundheit... Este Lutschiékhoz készülök, a barátjának Omarnak az apja és az ő felesége is ott lesznek a közeli Szíriából, hát kiváncsi vagyok. Holnap pedig, ha minden igaz összejön a berlini látogatás. Addigis csókolok mindenkit!

2006-09-15T17:47:00.000+02:00

No, végül annyi ember unszolására megnyitom blogomat. Nem tudom mennyire fogok rendszeresen írni, de majd igyekszem... :) Az első bejegyzés egyeseknek már biztosan ismerős, de ugyebár lustaság, fél egészség!
Szóval, hogy az elején kezdjem, 25 ora után erkeztem meg ide, Eberswaldeba. Két órát aludtam Drezda melett egy parkolóban. A Trabant a világ legjobb kocsija! Semmi baj nem volt vele útközben. Termeszetesen megálltam Kerskoban is, de mivel már igencsak kesőre járt minden be volt zárva. A német határ fele közeledve már csak az enyém volt az út, ráadásul az pont egy hegyi szakasz, igy nem általlottam kipróbálni a Trabi kezelési útmutatójában említett kiemelkedő gyorsulást és a kitűnő útfekvést. Aztán, mivel jóval kevesebbet fogyasztott, mint gondoltam megajándékoztam magam némi Staropramennel az utolsó tankolásnál. Megérkezésem után elfoglaltam a szállást, a főnökúr egy hallókészülékes bohócszerű lény, és mindehez mintegy 40 kilót nyomhat, persze vasággyal. Mindemellet rendkívül kedves, és mindent igyekszik elintézni. A szobám ajtajára már ki volt írva a nevem, persze nem tökéletesen, de így is jól esett, hogy már előre gondolt rám, és megelégedtem a Herr Deszeny kiírással. A szoba maga nagyon jó. Kb 20 nm-es lehet, és még erkély is tartozik hozzá. Igazi Lapátné ágyam van! Ez azt jelenti, hogy állítható a magassága, és félig fel lehet hajtani a matracot, tehát ülni is tudok benne. Lutschi csinált nekem egy kis íróasztalt egy deszkából, meg két műanyagidomból. Ja és virágcsokor fogadott az asztalon, teljesen ki volt takarítva, így már csak ki kellett pakolnom. Mindezek elött azonban tettem egy kis sétát a városban. Az elsődleges célpont természetesen a vasútállomás volt. A bérletem egy szemeszterre szól majd, buszra, trolira és Berlinig a vonatra is érvényes, hát kell ennél több? A vasútállomástól hazáig természetesen trolibusszal utaztam, de alaposan megszívtam, mert a vezető egyszerüen nem állt meg ott ahol jeleztem, és kb annyit kellett gyalogolnom, mintha gyalog jöttem volna haza az állomásról. Nem baj, így legalább volt alkalmam a Gräf und Stift gyártmányú, félig alacsonypadlós trolival jobban megismerkedni. Nem rossz, de azért az volt az igazi, amikor még Ikarus 280T-k koptatták az aszfaltot Eberswaldéban. Hazaérkezve meghívtam vacsorázni az egyik szomszédomat, Floriant, akivel már aznap egyszer találkoztam. A vacsora persze sörözésbe és egy kis pálinkázásba fulladt, minek hatására a srác előhozta a gitárját... Azt hiszem meg van a gyógyír a honvágyra. Utána éjjel 1-kor végeztem nagyjából a kipakolással. Ma nagyon sokmindent intéztem. Megkötöttem a szerződést a szállásadóval, beiratkoztam a suliba, beszéltem Herr Peters-szel, aki az itteni segítőm a tanarak közül. Aztán találkoztam Lutschival, aki egy gyönyörűséges agyváltós bringával lepett meg. Igazi ezüst nyíl, csak nem versenybringa, hanem egy nagyon kényelmes mindennapos használatra tervezett gép. Aztán elmentünk ügyetintézni. Az ideiglenes lakcím bejelentését 10 perccel lekéstük, sebaj, majd hétfön. Viszont sikerült bankszámlát nyitnom a Deutsche Banknál. Utána megpróbáltunk kártyát szerezni a telefonomba, végül a harmadik helyen fél óra sorbanállás után sikerült szerezni egy T-Mobilos kártyát. Kissé bonyolultan működik egyszerre mobil és vezetékes a telefonszámot, meg a tarifákat illetőleg. Ez azért jó, mert a vezetékes számot NeoPhone kártyával (500 Ft, a legtöbb trafikban kapható otthon) asszem 8 Ft-ért lehet hívni Magyarországról. A mobilszámra meg tudsz küldeni SMS-t is, csak ki kell deríteni mennyiért. Sajnos a számokat (mondom egy kártya, két szám) még nem tudom fejből, de a következő levelemben elküldöm. Ma este Berlinbe készültem, de Christian csak délután ért volna rá, így maradok itthon. Csók mindenkinek!